Június 30.

Tegnap Skype-olás közben megbeszéltük a srácokkal, hogy ma elmegyünk a próbájukra. De ma még van egy program! Ma megyünk be Barbival a suliba, találkozni az osztályunkkal, és az ofővel. Tehát normális ruhát vettem fel (piros-fekete újatlan kockás ing, fekete A-vonalú szoknya, converse, a hajamat megcsináltam kontyba). Annyira jellemező ránk az, hogy elsőnek megyünk be! A második padsorba ültünk le egymás mellé, én a három oszlopból középre, Barbi pedig az ablak mellé. Elkezdtünk beszélgetni, de egyszer csak megcsörrent a telefonom. A fiúk voltak, tehát kihangosítottam őket. Nagyjából 5 perc múlva belépett egy 4 főből álló társaság. Egy szőke hajú, zöldszemű srác, a ruhái alapján nulla egyéniség, egy barna hajú, barna szemű fiú, akin Green day póló volt, ez alapján jóban leszünk. Mögöttük, bal oldalt egy izomagyúnak látszó srác, mellette egy seszínű hajú fiú, aki nagyon szeretheti a kosárlabdát (akárcsak én), mivel mezben jött. Az először említett, legkevésbé szimpatikus srác reflexből rám kacsintott, mire én felhúztam a szemöldököm, jelezve, hogy ez nálam nagyon nem nyerő. Láthatóan meglepődött, de nem adta fel, mivel pont a másik (még nem foglalt) oldalamra ült, és úgy köszönt, hogy:
- Szia, szépségem – ezen már alapvetően felment az agyvizem, de a mondata mellé még egy „díjnyertes mosolyt” is villantott.
- Neked is szia, örülnék, ha nem hívnál így, köszi – mondtam ezt baromi nagy műmosollyal, és inkább visszafordultam Barbihoz, és mivel már kinyomtuk a telefont, folytattuk a beszélgetést. Folytattuk volna, ha az előbb említett fiú nem jött volna be közénk.
- Van pasid?
- Van – mondtam szűkszavúan.
- De barátok még lehetünk, nem?
- Majd meglátjuk – burkoltan nem.
- Oké, akkor majd még dumálunk – mondta ezt eléggé ’mű szomorúan’. Ekkor vettem észre, hogy a szimpatikus kosaras srác mögém ült. A neveket hamar sikerült kideríteni: a nyomulóst Adam-nek, a sportos srácot Tyler-nek, a (mint kiderült) emós srácot Scott-nak, és az izomagyút (aki amúgy jó fej, de így jegyeztem meg) Pete-nek hívják. Tyler mobilja valami fura hangot adott, ki majd miután megnézte, közölte, hogy:
- A Brazil-Spanyol meccset 4-1-re nyerték a hazaiak, tehát a Brazilok. Ebből 3 gólt Neymar, egyet David Luiz rugott be.
- Jippi, még egy sportfan! – ugrottam fel örömömben. Senki nem akarta elhinni, hogy komolyan mondtam, tehát, csak akkor hitték el, hogy komolyan dumálok, amikor 10 kérdésből 10-et tudtam. Ekkor bejött 3 nagyon unszimpatikus lány, és beültek leghátra, majd elkezdték reszelni a körmüket. Mind olyanok voltak, mint akik most léptek ki valami gagyi divatmagazinból. Köszönni nem tanultak meg. Teljesen belemerültünk a beszélgetésbe, Adam is fellazult, és így már tényleg el tudom képzelni azt, hogy barátok legyünk. Pont a tegnapi meccsekről beszéltünk, amikor bejött az ofőnk. Egy alacsony, kedves arcú, kb. 50 éves bácsi volt. Nagyon jó fej, bemutatkozott ( Jonathan Blake-nek hívják), majd tartott egy gyors névsorolvasást, de mint kiderült, nem ÁBC szerint mondta a neveket, hanem megérkezés szerint.
- Roxy Reed.
- Itt vagyok. – mondtam normálisan.
- Barbara Rose.
- Jeleeeen.
- Adam Brooks.
- Éppen és egészségesen. – erre nagyot röhögtünk, kivéve a „plázacicákat”.
- Scott White. – azért furcsa, hogy emós, de White-nak hívják.
- Élek.
- Kicsit lelkesebben! Tyler May.
- Csak a Brazil!
- Pete McFrank.
- Izmosan és sármosan jelen.
- Jessica Night.
- Itt vagyok. – szólt egy nyafogó hang.
- Rebeca French.
- Jelen.
- Victoria Flower.
- Jelen.
- Kate Martin.
- Vagyok. – szólt egy sötétkék hajú lány. Be kell mutatnom Mikey-nak.
- Joseph Lawrence.
- Jelen. – ennyire megszeppent embert még életemben nem láttam.
- Carla Evens.
- Itt vagyok.
- Franklin Thomas.
- Igen?
- Semmi, fiam, csak egy kicsit figyelj ide is. Dylan Harris.
- Hiányzik, majd holnap jön. – mondta Scott.
- Rendben. Asley Cooper.
- Itt vagyok.
- Gordon Parks.
- Jelen. – ez a srác nagyon lelkes. Furcsa.
- Robert Stone.
- Vagyok.
- Bill Grey.
- Jelen. – a névsorolvasás után 2 lapot kaptunk: a szükséges felszerelésekről, és a tanév menetéről. Ezek után már mehettünk is. Amikor a portához értünk, megláttam a srácokat. Luke felkapott, és nyomott a számra egy puszit.
- Hiányoztál.
- Csak 4 órája vagyok nélküled. – mondtam, hogy sokáig Skype-oltunk!
- Akkor is. Mehetünk a próbára?
- Természetesen. – ekkor léptek ki a plázacicák. Jessica nagyon nem bírta levenni a szemét Luke-ról. Azért, hogy jelezzem neki, mi a helyzet, megfogtam Luke kezét, aki erre nyomott egy puszit az arcomra. Barbi rám nézett, és láttam a szemében az aggodalmat. Ezért hátra néztem. Rebeca a természetesnél jobban sietett, miközben csak Calumot nézte. A mi szerencsénkre, az ő pechére elesett. Így hát csak küldtem egy nyugtató pillantást Barbi felé, aki már vette is a lapot. Amikor a srácok házához értünk, lementünk a pincébe, mivel ott vannak a hangszerek, erősítők, meg minden ilyesmi. Elkezdték játszani a 18-t. Egyik kedvenc számom tőlük. Még 5 dalt adtak elő, majd megbeszéltük, hogy felelsz-vagy- merszezünk. Már elég késő lehetett, amikor Luke azt a merést kapta, hogy öleljen 10 percen át. Annyira álmos voltam, hogy a karjaiban aludtam el.