Június 25.

Ma volt az első nap, amikor magát, New York városát is meg tudtuk nézni, ugyanis anyu szólt, hogy ma jönnek a víz-szerelők, és mi csak „láb alatt lennénk”. Tehát kaptunk pénzt, és a reggeli készülődés után (most nem ittam kávét, mert a Starbucksban akarok venni egy egész termosznyi finomságot) becsengettünk a srácokhoz, hogy nincs-e kedvük jönni. Na, most amikor ajtót nyitottak, 4 teljesen álmos fejet láttunk magunk előtt. Hirtelen, amikor észrevettek minket, látszódott rajtuk egy kis élet, de csak Luke tudott megszólalni:
- Sziasztok, mindjárt megyünk segíteni, de még kell a reggeli kávé – mondta ezt, de olyan cukin, hogy azt hittem, a mentő visz el.
- Ja, nem azért jöttünk. Ma megyünk körülnézni New York-ban, és gondoltuk, jöhetnétek velünk…
- Jó ötlet – Mikey reagált először.
- Csak egy kávé… - kezdte el Ash, de szerintem elaludt a mondat felénél, tehát Cal fejezte be.
- És már megyünk is – öhm, azt hittem, hogy alszik, mivel csukva volt a szeme, így eléggé megijedtem, de Luke természetesen reagált.
- Ne félj hercegnőm, inkább gyertek be – és igen, megint tűzvörös lett az arcom. Tehát bementünk. És meglepetésemre egy teljesen átlagos házban laknak, csak családi képek helyett, néhány zenekar képe van kint a falon (pl.: Busted, Green Day, Blink 182). Ilyen gyors kávézást nem is láttam még, pedig már két éve életem elengedhetetlen része a reggeli tejeskávé, és a délutáni utánpótlás. Gyorsan felkaptak egy-egy napszemüveget, belebújtak a cipőjükbe, és már mentünk is. Mázlink volt, hogy a srácok ismerik ezt a várost, mert ha nem így lenne, kb. 5 méter után eltévedtünk volna. Mi Barbival elindultunk a buszmegálló felé, de hallottuk, hogy valami nyitódik a hátunk mögött. Ez pedig a garázsajtó volt.
- Na, akkor ki hova ül? – kérdezte Ashton. Ja, tehát ők így gondolták a városnézést. Az első 2 ülés megvolt, hogy Ash vezet, Mikey meg mellette lesz. És itt jött a bonyodalom, mert Barbival egymás mellé akartunk ülni, de ő Calumot akarta harmadiknak, én pedig Luke-ot. Végül is Luke-kal mi mentünk leghátulra, ők pedig középre. Következő kérdés az volt, hogy hova menjünk. Megszavaztuk a Timesquer lesz az első állomásunk. Oda úton klasszikus tinédzserek voltunk: üvöltettük a rádiót, énekeltünk, kezünk és a fejünk kilógott a kocsiból. Tipikusan azok, akiket az öreg bácsik szidnak. Miközben Luke fogta a kezemet (<3) nem bírtam levenni a szememet a városról. Furcsa emberek, egyedi épületek, stílusos ruha boltok, tehát minden, ami engem leköt. Már egy ideje éreztem, hogy oldalról nagyon néz egy pár gyönyörűen kék szem, de csak most néztem oda.
- Tetszik a város?
- Soha nem láttam még gyönyörűbbet. Egyszerűen csodálatos. Itt minden olyan… különleges – egész úton ennyi volt köztünk a beszélgetés, de folyamatosan engem nézett, és akkor sem engedte volna el a kezemet, ha fegyverrel kényszerítik. Mikor megállt az autó, azt hittem, rögtön elájulok, ilyen brutálisan, leírhatatlanul csodás dolgot még soha nem láttam. Az egész olyan varázslatos. Most már értem, mit jelent az, hogy „New York nem egy város, hanem egy világ”. Csak néztük a rengeteg, rengeteg, és még annál is több brutálisan nagy kivetítőt, ahogyan különböző cégeket reklámoznak. Nagyjából 10 percet álltunk így, teljes kábulatban, majd elindultunk a Starbucksba. Természetesen gyalog, mivel nem volt messze az előző állomásunktól. Ahogy bementünk, ugyanolyan volt, mint a képeken, de mégis, érezni azt a tömény kávéillatot, ami ott terjengett, minden egyes Google-képet felülmúlt. Én egy jeges caffé Latte nevezetű italt rendeltem, Barbi jeges caramel macchiato-t kóstolt, azt már nem tudom, hogy a srácok mit ittak, csak azt tudom, hogy nem kávé volt. Leültünk egy asztalhoz, egyik oldalamon a ’herceg’ (ha én hercegnő vagyok…), a másikon pedig Barbi foglalt helyet. Eljött a pillanat. Óvatosan a számhoz emeltem a poharat, lassan beleittam. Ilyen orbitálisan finom dolog még egészen biztos, hogy nem járt a számnak még csak a közelében sem. Kávézás közben pedig az volt a téma, hogy elmenjünk-e a szabadság-szoborhoz, vagy maradjunk itt, és kóstoljunk meg mindent. Szerintem jól döntöttünk, amikor a város jelképére esett a választásunk. Miután mindenki végzett, vissza mentünk az autóhoz. Egy kis utazás után meg is érkeztünk. Annyiban biztos vagyok, hogy élőben sokkal nagyobb, mint képeken. Amikor egy kicsit elbambultam Luke hozzám szólt:
- Mit szólnál hozzá, ha holnap elmennénk valahova kettesben? – ami kívülről látszott: mosolygok, mint egy bolond. Belül viszont csapkodva ugráltam, mint egy bolond.
- Randira gondolsz? – kérdeztem, mert ezt azért mégis jobb előre tisztázni.
- Most éppen rád gondolok, de igen randira hívtalak – Ebben a pillanatban egyszerre törtünk ki óriási röhögésben. Nincs szó arra, hogy mennyire imádom a humorát.
- Örömmel. Amúgy milyen furcsa, hogy még sosem voltunk kettesben – tűnődtem.
- Akkor, most nézz körbe, és javítsd ki magad – először nem értettem, de végül is megmozgattam a nyakam, mivel már legalább 15 perce mereven bámultam előre. Akkor leesett, hogy a többiek eltűntek.
- Ezt most, hogy? És úristen mindjárt elhányom magam ebben a nagy tömegben – erre megfogta a kezem, kivezetett a rengetek ember közül, majd elkezdtük keresni a többieket. Mint kiderült, Barbi sem vonzódott az emberek sokaságához, így Cal is ment vele, Mikey és Ash pedig megunták a bámulást (?). Magyarul már a kocsinál vártak ránk. A hazaút már más volt. Mindannyian fáradtak voltunk, Ashton kivételével mindenki bealudt (ő vezetett, és nem lett volna kellemes, ha őt is elkapja az álom). Mikor megérkeztünk Luke vállán ébredtem. Mindenki elköszönt mindenkitől, aztán mentünk, kaja, zuhany és go to the bed!