Június 28.

Ma reggel arra keltem fel, hogy Barbi bökdös.

- Mi van már? – kérdeztem nem túl kedvesen. - Háromnegyed 6 van, és még fel sem keltél, pedig negyed óra múlva futni megyünk – na, erre felkaptam a fejemet, rögtön kiugrottam az ágyból, rohantam tusolni, megmostam a fogamat, megfésülködtem, felöltöztem, és már mentünk is ki. Szerintem rekordot döntöttem, ugyanis 7 perc alatt készen lettem, így még maradt időnk bemelegíteni. Pontosan 6-kor kiléptek a srácok, meglepetésemre mind a 4-en. Elindultunk a suli irányába, mert Barbival nem tudtuk, hogy szeptembertől hova fogunk járni. Azért ez jellemző ránk. Reméltem, hogy közelebb lesz, de nem halok bele reggelenként 20 perc sétába. Egész szép hely, nagyon nagy, az egész 3 épületből áll, de barátságos. Mire visszaértünk, azt hittem, hogy összeesek. Látszik, hogy egy hónapja nem futottam túl sokat. Tulajdonképpen nem tudom, hogy miért, de egyszer csak mind leültünk a fűbe, és elkezdtük megbeszélni a mai programot. Arra jutottunk, hogy elmegyünk a közeli erdőbe túrázni (a külvárosban lakunk). Azt is megbeszéltük, hogy egész napos legyen, erre Ashton rávágta, hogy „ez főleg akkor lesz jó, ha eltévedünk”. A fiúk ezen jót röhögtek, de mi Barbival eléggé beparáztunk. Ezt látva Luke átkarolt, és mondta, hogy ha tényleg gáz lenne, majd ő megvéd.  Megbeszéltük, hogy fél óra múlva találkozunk. Barbival rohantunk, mivel még csak most rendezkedtünk be, így nem igazán tudtuk, hogy hol vannak a szúnyog- és-kullancs irtók, meg a túracipők. Szerencsénk volt, ugyanis meglepően hamar megtaláltuk a szükséges cuccokat. Ezek után megcsináltuk a szendvicseket, tettünk el üdítőt majd átöltöztünk, és bepakoltunk egy-egy kisebb hátizsákba a szükséges dolgokat. Elfoglaltuk magunkat, mivel nem igazán tudtuk, hogy mit vegyünk fel. Végül is mindent elintéztünk, hagytunk anyának üzenetet, hogy ne aggódjon miattunk. A fiúk már vártak ránk, így indulhattunk is. Tulajdonképpen az erdő nagyon közel van, és éppenséggel nem kifejezetten kicsi. Amint bementünk az orromat megcsapta az a klasszikus ’ erdő szag ’, amit semmilyen illatgyertyával sem lehet helyettesíteni. Az a furcsa, hogy csak most jöttem rá arra, hogy egy erdőt nem igazán lehet normálisan leírni, mivel csak annyit lehet elmondani róla, hogy nagy, és zöld. Tehát, ahogy mendegéltünk, mint a hét törpe (főleg, hogy hatan vagyunk), egyszer csak vége lett az erdőnek, és egy gyönyörű, virágokkal teli mezőt. Eddig még nem mondtam, de Barbi ÓRIÁSI Twilight rajongó, így első reakciója az volt, hogy Cal felé fordult, és elkiáltotta magát: - Én vagyok Bella, te meg Edward. Harapj meg – szegény srácnak nagyon, nagyon lassan esett le, hogy mi van. Egész pontosan akkor, amikor már a selymes füvön ültünk, és mindenki kajált. - Ja, hogy alkonyat, értem.
- Hogy, hogy csak most fogtad fel? - kérdezte Barbi. Én már sejtettem, hogy nem lesz jó vége ennek. - Még soha nem láttam. - Bella szülei elváltak, a történet elején még az anyukájával él, de az apjához kell költöznie Forksba… - kezdte el. Negyed óra múlva mondta el az egészet – akkor holnap elmegyünk moziba, és megnézzük. – szerintem még soha nem sajnáltam ennyire, mint most Calumot.
- Te mit szeretnél megnézni? – kérdezte Luke. - Az útvesztő.
- Az az, amiben Dylan O’Brien jásza a főszerepet? – kérdezte. Bólintottam, de ő is tudja, hogy 16 karikás – Az nem neked való. Hallottam valami olyasmiről, hogy ’csillagos hiba’, az nem tetszene? - Az Csillagainkban a hiba, és azzal egy bajom van: elfogom bőgni magamat. - Akkor megyünk? – kérdezte mosolyogva. - Naná. Csak majd szólj, hogy hozzak papírzsepit – a többiek szóltak, hogy menni kéne, de Luke megkérdezte, hogy nem maradunk-e még néhány percig négyszemközt. Amikor a kis csapat már látótávolságon kívül volt, közelebb húzott magához, a szemembe nézett, átölelte a derekam, és lassan, gyengéden megcsókolt. Először teljesen leblokkoltam, de végül lazább lettem, mint egy hip-hop táncos. Amikor vége lett teljesen piros lett az arcom, mire annyit reagált, hogy: - Szeretlek. - Én is. – összepakoltunk, és kézen fogva szaladtunk a többiek után. Ez lenne az első csókom története. Amikor beértük őket Barbi nem igazán értette, hogy miért mosolygok úgy, mint egy őrült. Így mentünk egészen hazáig, ahol is megkaptam a második csókomat, ami tulajdonképpen ugyanolyan volt, mint az előző, csak diszkrétebben. Barbi már kapcsolt, de valahogy kibírta, hogy csak bent ugorjon a nyakamba.