Július 7.

Mindenkinek van egy pihi-napja. Nekem is. Ez annyit foglalt magába, hogy a tegnap kapott farkassal (akit elneveztem Malia-nak, a Teen Wolf miatt, milyen eredeti vagyok) fetrengtem az ágyban, laptopoztam, nyomkodtam a telefonom, majd 12 óra felé lementem ebédelni, de meglepetésemre csak Barbi volt ott, aki éppen telefonált. Kivettem a hűtőből a mirelit pizzát, mert főzni lusta vagyok, és bedobtam a sütőbe. Amikor Barbi letette a telót, csak annyit közölt, hogy a szüleim még maradnak 2 (!!!) hétre, és, hogy festethetjük a hajunk! Gondolkodás nélkül kikapcsoltam a tűz helyet, rohantam fel a szobámba öltözni, hogy megvegyük a festéket, és bejelentkezzünk a fodrászhoz, miközben rájöttem, mi a HAJSZÍN (direkt lett nagybetű). Lehet, hogy azért, mert egész nap BVB-t hallgattam, lehet, hogy csak úgy, de fekete, az alján sötétkék. A ruhám (valószínűleg szintén a zene miatt) teljesen fekete lett, összefogtam a hajam egy gyors fánkba, és már lent is voltam a lépcsőn. Barbi is gondolkodhatott, hogy ő mit választ, mert amikor leértem, annyit mondott:
- Világoskék melír. Szóltam Mikey-nak, mindenképpen jönni akar. – gondoltam, akkor én is így válaszolok, így az én részem valami olyasmi lehetett, hogy…
- Fekete, sötétkék ombre. Jól fog jönni a segítség. – így indultunk el, és legnagyobb meglepetésemre Michael már a kapuban ácsorgott, és egy olyan felkiáltással köszöntött, hogy „Üdv a klubban!”. Rohantunk a plázába, és a drogériában megvettük nekem a feketét, majd irány a fodrász, aki felajánlotta, hogy kikeveri nekünk a színeket. 10-én megyünk! Ezek után mentünk volna haza, amikor megláttam a jegyárusnál valamit… Amit Barbi is… És egyszerre vettük meg a jegyeket… A Black Veil Brides koncertjére… V.I.P.-ba… ez a története annak, hogy szórtam el a zsebpénzem nagy részét. Hihi. Amikor kiörültük magunkat, tényleg hazamentünk, és csak beültünk a medencébe.

Július 6.

Reggel a kanapén ébredtem, először nem értettem, hogy mi van, és ennek hangosan jelét is adtam.
- What the fuck? – néztem ki a fejemből.
- Jó reggelt hercegnőm. – mondta Luke mire összerezzentem, mivel nem tudtam, hol van – Hamar elaludtál.
- Neked is jó reggelt. – közöltem, és indultam volna a konyha felé, amikor…
- Csináltam neked kávét. – nyújtott felém egy cuki, szívecskés bögrét, amit még általánosban kaptam Valentin-napkor.
- Ó, köszi. – ültem le a Rómeóm mellé a földre, mire ő átkarolt. Miután a képzeletbeli listámon kipipáltam a reggeli kávét, még mindig így ültünk egymás mellett szótlanul. Ekkor eszembe jutott Emi, a tegnap hozzánk csapódott kis madárka. Minden figyelmeztetés nélkül rohantam fel az emeletre, ahol a kis állatunk éldegél. Szerencsére még volt kajája, és vize is, de azért töltöttem neki mind a kettőből. Ekkor zihálva felért Luke, aki szegény nem igazán érthette az egészet.
- Miért rohantál el? – kérdezte, majd meglátta Emit, és a kalitkáját, amire reagált is – Miért van a szobádban egy madár?
- Tegnap berepült, elvittük állat dokihoz, nem engedhetjük el, azt hittem, hogy elfogyott a kajája. – vázoltam a helyzetet, és mire elmondtam a monológomat Luke már ott állt mellettem, fogta a kezemet, és nézte az új ’barátnőmet’, Emíliát.
- Aha. Amúgy, miért van a lépcső végénél egy párna?
- Az hosszú sztori.
- Van időm.
- Akkor máshogy mondom: a történet nem publikus.
- Aha. Mára van valami terved? Mert ha nincs, akkor csinálok neked programot. – mondta, mire elnevettem magam.
- Eddig a pillanatig teljesen szabad voltam. Tehát, mit terveztél?
- Gondoltam, elmehetnénk állatkertbe.
- Egy zseni vagy, imádlak! – kiáltottam, és átöleltem. Ugyanis imádom az állatokat, főleg azokat, amik nem akarnak megölni. Luke lement, én pedig elkezdtem agyalni azon, hogy mit vegyek fel. Végül is egy olyan ruhát vettem fel, ami feket-piros kockás, és a szoknyarészénél van egy kis tüll, a hajam pedig oldalra befontam halszálkába. Így ugráltam le a lépcsőn, majd amikor leértem azt vettem észre, hogy nem csak Luke, hanem Mikey és Ashton is elképedve bámul. Egy ici-picit kínosan éreztem magam, így nem bírtam ki, hogy ne szólaljak meg.
- Öhm, jobb lenne a hajam kibontva? – kérdeztem eléggé zavartan, de még mindig nem kaptam életjelet, így csak álltunk, így négyen, és ők engem néztek, én meg a telefonomat nyomkodtam, mivel 2 hete nem voltam fenn Facebook-on. Nem lepődtem meg, amikor megláttam, hogy 10 különböző embertől jött üzenetem, ahogyan az sem volt új, hogy mind a régi sulimból írtak. Először a legjobb haverom, Dávid üzenetét csekkoltam, ő annyit írt, hogy majd, ha lesz időm dumálhatnánk. Vele elég érdekes a sztorim: egy nap, amikor a 3-os osztályunk miatt a tanár a haját tépte, belépett egy fekete hajú, kék szemű srác, és velünk együtt kezdte el csesztetni a tanárt. Még a szünetben oda mentünk hozzá, és valamiért azóta a társaságunk tagja, azonban amikor negyedikesek voltunk, az egyik kiránduláson megpuszilt, amit azóta nem tudom beazonosítani, mivel simán kigáncsoltuk egymást foci közben, meg lökdöstük egymást a jégen, tehát abszolút haverok voltunk, amióta csak ismerjük egymást, sőt, az egyik haverjával még segített is összejönni. Azóta meg semmi, aminek örülök is. Vissza akartam írni neki, de eszembe jutott az időeltolódás. Pesten éppen hajnali kettő volt. Ekkor azonban a velem szemben álló hármas megmozdult. Amikor felnéztem annyit láttam, hogy Luke picit féltékenyen, de közben büszkén néz Ashékre, akik felemelt kézzel jelzik, hogy nem csináltak semmit. Amikor tisztázták a „rangsort”, Luke-kal beültünk a kocsiba, és mentünk is az állatkertbe. Amikor a rádiót kapcsolgattam meghallottam egy ismerős dallamot. A Fallen Angels volt az. A dal végén a műsorvezető bemondta, hogy folytatódik az előbb hallott együttesnek szánt műsor, én meg mint egy bolond, tapsikolni kezdtem, azonban megláttam Luke arcán valamit…
- Nem szereted a zenéjüket, mert akkor elkapcsolok.
- Mögötted. – mondta úgy, mintha azt közölné, hogy holnap jön a világvége. Kelletlenül az ablak irányába fordultam, majd észre vettem… a pont nekem szívet mutató Téglát. Na, ne, ez nem lehet. Szerencsémre pont váltott a lámpa, de még kinyúlva az ablakon bemutattam neki. Tégla, ő az exem, aki 3 nap járás után megcsalt. Ennyi szerintem elég is lenne róla, de még kiegészítem annyival, hogy ő a világ legnagyobb bunkója. Ezt elmeséltem Luke-nak is, mivel szerintem jó, ha tud arról, hogy nem mutogat nekem minden szembejövő ember szívet. Végül is jót röhögtünk rajta, majd azzal szórakoztunk, hogy ki tudja hangosabban üvölteni a Heart of Fire-t, én nyertem, mivel a BVB az abszolút legkedvencebb bandám. Elismerem, amikor először megláttam őket, megijedtem. Annyira bele merültem a zenébe, hogy arra kaptam fel a fejem, hogy már a parkolóban vagyunk. Az állatkert nagyon jó volt, a farkasoknál álltunk legalább 15 percet, de a majmokkal is elvoltunk, mivel Luke gügyögött nekik valamit, erre az egyik odajött, és visszaszólt, tehát elvoltak. Ezek után soha nem fogom azt mondani, hogy Luke egy pingvin. Mivel a hüllőkről volt előadás, és meg is lehetett fogni őket, Luke azt mondta, hogy ha engedem, hogy egy kígyó 5 másodpercig a nyakamban legyen, kapok egy farkas-plüss állatot. A kígyóval jóban lettem, meg a majdnem életnagyságú farkassal is. Hihihi. 

Július 5.

Tegnap este nyitva hagytam az erkély ajtaját, gondolva, milyen jó lesz friss levegőben aludni. Csak éppen arra nem gondoltam, hogy egy madárka felfedező útra indul, és pont az én szobámat akarja megcsodálni. Azon még nem lepődtem meg, hogy madárcsiripelésre ébredtem, de az már meglepett, hogy amikor felültem elsuhant előttem egy pici test. Először nem értettem, hogy mi van, aztán megláttam a kis tarkabarka állatot az ágyam szélén és konkrétan szívbajt kaptam. És nem is rólam lenne szó, ha nem sikítok fel. Barbi úgy rohant be hozzám mintha (magamat idézve) egy csapat gyilkos csirke üldözné.
- Mi a baj? – kérdezte zihálva.
- Az a cukiság – mutattam az új lakótársamra – úgy gondolta, hogy nálam alszik.
- Jaj, de édes. Ezért sikítottál?
- Nagyon megijesztett. Anyáék?
- Hagytak üzenetet, hogy 3 napra elmentek wellnesselni, ha bármi baj van, akkor a szomszédoknak szóljunk.
- Akkor mit csinálunk vele?
- Szerintem vigyük el állatorvoshoz, és ha azt mondja, hogy nincs baja, akkor engedjük el. Viszont arra nincs ötletem, hogyan jutunk el a dokihoz.
- Amikor költöztünk láttam a pincében egy kalitkát, abba tegyünk kaját, és üljünk fel a buszra.
- Vagy, mivel a szomszéd utcában van állat doki oda vigyük gyalog.
- Oké, akkor felöltözök, és menjünk.
- Nem iszol kávét? – kérdezte a barátnőm olyan arccal, mintha azt kérdezné, miért ugrom ki az ablakon.
- Nem, félek, hogy valami baja lesz a „jövevénynek” – mondtam, és már a szekrény előtt ácsorogtam eléggé tanácstalan fejjel. Végül is maradtam a szokásosnál (kockás ing, farmersort, bakancs), összefogtam a hajamat, ami most már majdnem a csípőmig leér. Ezek után már mentünk is. Az állatorvosnál én már majdnem elhánytam magam, mivel orvoshoz jöttünk, de végül is tartottam magam. Az orvos azt mondta, hogy eltört a lába, és nem tudna visszamenni a természetbe. Majd azt a kérdést intézte felénk, hogy nem-e fogadnánk be. Felhívtam anyát, aki legnagyobb meglepetésemre beleegyezett. Így hazafelé sétálva azon gondolkodtunk Barbival, hogy mi legyen a neve. Végül is arra jutottunk, hogy az Emília illene hozzá. Emíliát az én szobámba szállásoltuk el, mert ezt a helyet választotta éjjel. Adtunk neki enni, inni, és mentünk reggelizni, ami most ebédidőbe esett. Ezek után kiültünk a kertbe napozni. Amikor már fél órája sütettük a hasunkat a szomszédjaink átjöttek a kerítésen és vízibombával kezdtek dobálni. Míg Barbi csak sikított, és le-fel futkározott, én gyengéden megfogtam Luke kezét, és… belerántottam a medencébe. A probléma az volt, hogy elfelejtettem elhúzni a kezem, így én is a vízben landoltam. Hupszi? Ebből az következett, hogy Mikey elordította magát, hogy: medenceparti. A mi kis partink abból állt, hogy a telefonokról tettünk be zenét, és a medencében hülyültünk. Csak tíz órakor jöttünk ki, de még senki nem volt álmos, az időjárás azonban nagyon hideg lett, így inkább bementünk a házba. Leültünk a tévé elé, és amíg mi, a lányok a konyhában voltunk a fiúk betettek valami horrort. Gondolom, mondanom sem kell, hogy mi voltunk olyan szerencsések, hogy pont akkor mentünk be, amikor az első ijesztő rész ment. Leültem a kanapéra, és azért megemlítettem, hogy én eléggé félek az ilyen filmeken, mire Luke le sem vette a képernyőről a szemét, csak megfogott, és az ölébe ültetett. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy így egyáltalán nem féltem, de azért jobb volt. Valahol a film közepén azonban filmszakadás, bealudtam.

Július 4.

Este azon gondolkodtam, hogy milyen ironikus az, hogy a szabadság ünnepén fogom megkapni a világ leghosszabb szobafogságát. Mivel aludni nem igazán tudtam már 6:30-kor a zuhany alatt álltam. Az egyetlen gondolatom az volt, hogy nem tilthatnak el attól a személytől, akiben Barbi után a leginkább megbízok. Amikor ilyen elszántan, magasra emelt fejjel trappoltam le a lépcsőn, észrevettem, hogy apu az ajtóban áll, és hevesen magyaráz valakinek, aki kint van. A mondandója amennyire értem annyi, hogy köszöni a segítséget, egyedül biztos nem tudta volna felvinni a bőröndöket az emeletre. Remek, kidumálta a taxisnál, hogy segítsen neki. Viszont nagyon hiányzott, és ezért visítva rohantam felé. Ő csak visszaölelt.
- Picim, amikor telefonáltunk, mondhattad volna, hogy van egy ilyen segítőkész, és rendes barátod.
- Luke, hihi, izé akkor is találkozni fogok vele, ha ki kell ugranom az emeletről. – mondtam harciasan.
- Miről beszélsz, Roxy, örülök, hogy egy ilyen fiú lett az első szerelmed.
- Oooké. – néztem rá furcsán.
- Én viszont megyek fel aludni. Luke, nyugodtan maradj egy kávéra.
- Köszönöm, Mr. Reed. Szia Roxy, hogy aludtál? – jött szembe velem az én segítőkész és rendes barátom. Szerintem most először örülök annak, hogy nem kaptam tőle puszit.
- Sehogy. Vagyis izé, még nincs fent a redőny, és besütöttek a lámpák. – rögtönöztem.
- Nyugi, apud már rég bezárkózott.
- Komolyan, bőröndöket cipelsz? – kérdeztem, miközben én is megfogtam egy táskát – Hogy szereted a kávét?
- Cukor nélkül. És te?
- Hat cukorral.
- Ennyi erővel egy csomag gumimacit is reggelizhetnél.
- Mondja ezt az, aki citrommal is indíthatná a napot.  – miután minden cucc fent volt az emeleten, jöhetett is a reggeli. Akkor két pillanatra átmegyek csöpögősbe. Luke szőke haját a reggeli napfény úgy világította meg, hogy el tudnék ájulni, és amikor azok a kék szemek még egy picit álmosak… Oké, befejeztem. Végül is levittünk egy plédet a kertbe, és ott iszogattunk.
- Nincs ma kedved elmenni valahova kettesben?
- Jó lenne, de az ünnep miatt minden zárva van.
- Az igazán szép helyek nem.
- Akkor menjünk a Central Parkba, ott még nem voltam.
- Menjünk. – állt fel, és már szedte volna elő a kocsi kulcsot, amikor észre vette, hogy én nem megyek utána – Hercegnőm, élsz még?
- Ja, igen, csak elbambultam. Szólok Barbinak, hogy ne aggódjon, és már mehetünk is. – rohantam fel a lépcsőn, és kopogás nélkül berontottam a szobába. Barbi az ágyában fetrengett, és a telefonját nyomkodta, eléggé debil vigyorral a fején.
- Baj van? – kérdezte olyan álmosan, hogy azt hittem vissza is alszik.
- Nem, csak Luke-kal elmegyünk a Central Parkba, majd szólsz anyuéknak?
- Aha, de igyekezz, el ne késs!
- Oké, tanárnő. – mondtam gúnyosan, és rohantam is át a szobámba, beledobáltam mindent, ami csak a kezembe akadt egy táskába, felvettem a napszemüvegem, egy pillantás a tükörbe, gyors fintor, mert ma még a korrektor sem segített a szemem alatti karikákon, és már rohantam is le. Na, most amikor egy normális ember lépcsőzik, egy vagy két fokot lép, én pedig ráültem a korlátra, és halkan sikítottam, mivel a végénél természetesen nem tudtam megállni, így seggre estem. Nem igazán törődtem az egésszel, csak most már jajgatva rohantam a szomszédba. Annyira csak velem történhet meg. Úgy szálltam be a kocsiba, mint akit egy csapat őrült csirke üldöz, és ez a sofőrnek is feltűnt.
- Minden oké? – kérdezte röhögve. Erre mondhattam volna azt is, hogy semmi gond, vagy jól vagyok, de rólam van szó.
- Lusta voltam lépcsőzni, így a korláton jöttem le, és a végén elfelejtettem megállni. – közöltem lihegve.
- Akkor orvoshoz vigyelek, vagy…
- Ne is említsd azokat az ijesztő rémeket, menjünk a parkba.  – ezek után azt magyaráztam meg, hogy mért félek a dokiktól, és természetesen már a gondolattól is elsápadtam. Az út végén már arra a kérdésre válaszoltam, hogy „Miért is félsz a sötétben?”. Képzeletben már önpacsiztam magammal, hogy ekkora szerencsétlen vagyok. Ebben a pillanatban megálltunk, és el is döntöttem, hogy már csak egy esküvői ruha, meg koszorúslányok, pap, tanúk kellenének, és itt helyben megházasodnék. Ezzel azt akartam kifejezni, hogy szép a hely. Habár az volt a terv, hogy nem csak sétálgatunk, az esésem miatt nem igazán tudtam sprintelni, így csak arra volt idő, hogy az egész helyet körbejárjuk, közben beszélgessünk, és már mehettünk is haza. Otthon kifejezve az IQ-mat a korlát végéhez tettem egy párnát, hogy ha megint sietnék, ne érkezzek keményre, és kiültem az erkélyemre, ahol annyira elgondolkodtam, hogy éjfél után jöttem be. Naná, hogy azon tanakodtam, hogy fogok nélküle kibírni 2 hónapot, a turné miatt.

Július 3.

Nem igazán tudtam aludni, mivel apu holnap jön, és szerintem nem fog örülni annak, hogy Luke-kal együtt vagyunk. Ezért inkább megírtam az olvasónaplót az Odüsszeia-ból, ezután pedig rendbe tettem magamat. Amikor lementem, Barbi már a kakaóját itta, amin eléggé meglepődtem, mivel ő nem az tipikus korán kelő típus. Én is elkezdtem elkészíteni a kávémat.
- Mára mit terveztél? – kérdezte.
-  Szerintem beülök a laptop elé, és leadok néhány rendelést.
- Veled tartok. Tulajdonképpen mit akarsz rendelni?
- Suliba farmert, kapucnis pulcsikat, és… nőies ruhákat.
- Hű. Honnan az ötlet? – nézett rám elismerően.
- Nem tudom. Valahogy, amióta ide költöztünk, lányosabb akarok lenni. Lehet, hogy valami balerina-cipőt is kéne rendelni.
- Oké. Van bármi köze ehhez a ruhás dologhoz Luke-nak?
- Nem hinném. Csak a suliban szerintem nem örülnének annak, ha csak feketében és pirosban járnék, és ha már színes, akkor miért ne lehetne ruha? – így aztán amikor mindketten megvoltunk a reggeli rutinnal, kiültünk a kertbe a laptop társaságában. Első ’állomásunk’ az Abaday.com volt, ami személy szerint a legkedvencebb oldalam, mivel nagy a választék, jó a minőség, és reális az ár. Gyakorlatilag minden pénzt levásároltunk a kártyámról, így jött a nagy kérdés:”Most mit csináljunk?” Amikor már ott voltunk, hogy csak azzal szórakoztunk a medencében, hogy ki tud tovább a víz alatt maradni jött egy SMS-em. Tyler írt, hogy nincs-e kedvünk egy kosármeccshez. Természetesen volt, így visszaírtam, hogy mikor, és hol. A válasz rövid volt: most, és találkozzunk a házatok előtt. Barbival felrohantunk az emeletre, és átöltöztünk. Én maradtam a farmer sortnál, de hozzá egy Lakers mezt kaptam fel. A srácok tényleg ott voltak a ház előtt, így már mehettünk is. A csapatok úgy néztek ki, hogy mi a lányok, és Tyler, mivel senki nem hitte el, hogy tudok kosarazni. A többiek pedig voltak a másik csapat. Mi nyertünk 4-2-re. Ebből 2 kosarat én lőttem be. Hihihi, na, most mondja azt valaki, hogy a lányok nem jó sportolók. Számomra a nap fénypontja az volt, amikor Dylan elbambult, és fejbe találta a labda. Na, jó nem leszek (ennyire) gonosz, de vicces volt. Amikor visszafelé jöttünk a pályáról, összefutottunk a (5sos-os) fiúkkal. Mint kiderült, ők focizni indultak, és természetesen Barbival mi is mentünk. Annyira belemerültünk a játékba, hogy elfelejtettük számolni a pontokat. Hupszi? Otthon semmi mást nem csináltam, csak a fáradtságtól, úgy ahogy voltam bedőltem az ágyba, és szundiztam.

Július 2.

Ma reggel a szó szoros értelmében arra ébredtem, hogy „a hasamra süt a nap”. Nem akartam senkit sem felébreszteni, ezért csendben lementem a konyhába, és megcsináltam a kávémat. Miközben iszogattam, leültem a tévé elé, és elkezdtem keresni a sport adót. Szerencsémre pont foci ment, habár nem a legjobb csapatok, de legalább röhögök kicsit. Az utolsó félidő vége előtt pár perccel Barbi lejött egy cuki, lenge, fehér ruhában (olyasmiben, mint amit Taylor Swift visel a Mine-ban).
- Hova készülsz?
- Ja, izé, Calum elhívott randizni, és, hát, ja, megyünk.
- Sok sikert.
- Köszi. Te mit fogsz csinálni? – nézett rám.
- Nézem a sport adót, meg felhívom Tyler-t, hogy mi az az ausztrál foci, mert Luke szülinapi ajándékához kellene, és még semmi ötletem sincsen. Tehát elfoglalom magamat.
- Oki, megyek. Szia. Ne deszkázz!
- De, fogok. Szia. – picit rendbe szedtem magam, majd átolvastam azokat a papírokat, amiket a suliban kaptunk. A fontos az, hogy valamikor a nyár folyamán vissza kell vinni, és akkor kapjuk meg a tankönyveket, meg a házirendet. Szakköröket is lehet választani, rengeteg van, de én csak kosárra, és focira megyek. Szemeztem a hip-hoppal, de én soha nem tudtam táncolni, nem hinném, hogy most fogok megtanulni. Felvettem valami normálisabb ruhát, és már gurultam is a gördeszkámon a suli felé, amikor azt hallottam, hogy valaki a nevemet ordibálja. Megálltam, hátranéztem, és Tyler-t láttam felém futni.
- Szia, hát te? – kérdezte, miközben arra készült, hogy megölel. Én inkább csak pacsizta vele.
- Jöttem a suliba leadni a papírokat. – mondtam.
- Milyen szakkörökre mész? – kérdezte mosolyogva.
- Foci és kosár. Te?
- Foci és kosár. Úgy tűnik, hasonlítunk.
- Ja, mennyit tudsz az ausztrál fociról? – kérdeztem, mire egy picit meglepődött.
- Eléggé sokat, miért?
- Tudod, ott volt tegnap a parton az a szőke hajú srác, akinek fogtam a kezét. Ő a barátom, és hamarosan szülinapja lesz, és imádja ezt a sportot, én meg gondoltam, hogy valami ilyen ajándéknak örülne.
- Tudok egy jó helyet, mit szólnál ahhoz, hogy ha miután leadtuk a papírokat, elmennénk?
- Oké – a suliban minden gördülékenyen ment, megkaptuk a könyveket, és már mentünk is a buszmegállóhoz. Az üzlet valahol a város központjában volt. Rengeteg mez volt, de őszintén szólva, egyik nevet sem tudtam archoz csatolni. Tehát felhívtam Mikey-t.
- Szia, tudsz egy picit segíteni.
- Baj van? – kérdezte ijedten.
- Nem, csak itt állok egy csomó mez előtt, és azon agyalok, hogy ki Luke kedvenc játékosa az ausztrál fociban. Nem tudod véletlenül?
- Tayte Pears. Miért?
- Az nem fontos, de ha bárki kérdezné ez a hívás meg sem történt.
- Ok. Bye.
- Bye. – hamar megtaláltuk, amit kerestünk, de végül a mez mellé még vettem egy albumot is, amiben a „legfontosabb pillanatok” vannak. Amikor hazaértem kimentem a kertbe a laptopommal. Megnéztem, hogy hány kilómétert kell sétálnom a legközelebbi papír-írószeresig. Meglepetésemre a szomszéd utcában van egy. Így ismét felkaptam a hátizsákom és a deszkámat, és már mentem is. Amikor valaki megfogta a derekamat, és felemelt.
- Kérlek, ne bánts! – visítottam csukott szemmel.
- Miért bántanálak? – tett le a földre Michael. Majd előre szaladt, és visszahozta Stellát (mindenki elnevezi a számára legkedvesebb dolgokat nem?).
- Te tuti, hogy nem vagy 100-as.
- Hova, hova? – kérdezte nevetve.
- Füzeteket venni a suliba? És, te ki elől futsz? – néztem rá durcisan.
- Ja, csak láttam, hogy mész, és gondoltam megijesztelek, de ha már itt vagyunk, elkísérlek.
- Oksi.
- Na, egész pontosan milyenre gondoltál? – állt meg előttem, amikor már a boltban voltunk.
- Olyanra, amin van halálfej vagy X. – ezekből hamar találtunk sokkal többet, mint amennyi kellene, de legalább jövőre ezt a vásárlást kihagyhatjuk. Otthon elkezdtem olvasni az egyik kötelezőt… és mielőtt Barbi visszajött ki is olvastam. A drága barátnőmet konkrétan egy rendőrségi vallatóban sem lehetett volna jobban meginterjúvolni. A lényeg az, hogy aquaparkban voltak.

Július 1.

Reggel arra ébredtem, hogy két elképesztően szép kék szem engem néz. Természetesen Luke volt az.
- Jó reggelt, hercegnőm. Hogy aludtál? – kérdezte eléggé álmos fejjel, de mosolyogva.
- Jól. Te?
- Remekül. Este felhívtam anyukádat, tudja hol vagy. Kérsz egy kávét?
- Aha. Milyen messze van a konyha?
- Neked egy lépést sem kell tenned. – mondta, majd felemelt, és elindultunk, hogy meglegyen a reggeli doppingom. Amikor odaértünk, letett, én pedig elkezdtem kávét csinálni, miközben beszélgettünk.
- Ma mi legyen a program? – kérdezte.
- Nem tudom. Semmi ötletem sincs.
- Mit szólnál hozzá, ha 6-an lemennénk a partra?
- Az nagyon jó lenne. Remélem, hogy anya is megengedi. – ebben a pillanatban belépett Barbi és Calum kézen fogva.
- Van kávé? – kérdezte Barbi kómás fejjel.
- Aha. Azt beszéltük Roxy-val, hogy jó lenne elmenni a tengerpartra.
- Jó ötlet. Mázli, hogy elhoztuk a fürdőruhákat ugye? – na, erre megfogtam Barbit, és kihúztam.
- Nem megyek. – közöltem.
- Miért?
- Nem akarom, hogy lásson bikiniben. Nem vagyok formában. – és miközben ezt mondtam idegesen nézegettem a hasamat, ami az utóbbi hónapban nem igazán tetszik.
- Nyugi, nem vagy duci. El kell jönnöd. Ha szükség van rá, elrángatlak. Tudod, hogy megteszem.
- Oké, van lábam, tudom használni. – tehát visszamentünk a konyhába, és ittuk tovább a kávénkat. Észre vettem, hogy Luke aggódva néz rám, de nem igazán akarom senkinek sem elmondani, hogy van egy kisebb testképzavarom. Röviden annyit, hogy 12 voltam, amikor észrevették a szüleim, hogy nem eszek 3 napja. Elvittek pszichológushoz, aki szívbajt hozta a szüleimre. Azóta már csak nagyon ritkán jön elő nálam a betegség. Szépen lassan mindenki felébredt, és megszavaztuk, hogy megyünk pancsolni. Tehát Barbival átrohantunk hozzánk, és rendbe tettük a fejünket, zuhanyoztunk. Anya mondta, hogy nyugodtan leléphetünk, tehát bepakoltunk, és már mehettünk is. A srácok azt gondolták, hogy ők már eleve fürdőgatyában jönnek, tehát félmeztelenül álltak a felhajtón.
- Ti nem vagytok normálisak. – reagált Barbi. Ez olyan tipikusan Barbis volt. Na, mindegy, beültünk a kocsiba, és már suhantunk is. Elég sok kocsi volt az úton, így nem értünk oda túl hamar, de nem volt vészes. Amikor megálltunk, Barbival rohantunk le a partra, tulajdonképpen nem is tudom, hogy miért. Gyorsan lekaptuk a lenge nyári ruhát, és már meg is voltunk. Ekkor utolértek minket a srácok is. Luke felemelt, és elindult velem a kezében a vízbe.
- Tudsz úszni?
- Naná. Ki nem tud?
- Mennyire vagy gyors? – kérdezte pimasz mosollyal az arcán.
- Kisebb koromban versenyeztem. Miért?
- Ki a gyorsabb? – erre bele dobott a vízbe, és el kezdett iszonyat gyorsan úszni. De azért nem hagyom magam. Tehát követtem őt, és elég hamar le is hagytam.
- Hahaha.
- Na, ne. Ez nem ér. Hogy csináltad?
- Szeretek pancsolni.
- Oké. Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanánk, hogy döntetlen lett.
- Oksi, de nem versenyzünk többet.
- Rendben hercegnőm. Jól áll neked a víz.
- Ilyet még nem mondott nekem senki. A víz hogy tud jól állni valakinek?
- Mármint… az, hogy vizes a hajad, tudod.
- Ja. Értem. Hé, jön Cal. Fröcsköljük le.
- Jó ötlet.
- Mi a jó ötlet? – kérdezte Calum. Eléggé hamar megtudta. Amikor kijátszottuk magunkat, kimentünk, és senki nem találná ki, hogy mi történt (szarkazmus):
- Van kedvetek felelsz-vagy-merszezni, tengeri patkányok?
- Aha. Addig legalább megszárad a hajam. Ki kezdi?
- Majd én. Roxy felelsz vagy mersz? – kérdezte Mikey.
- Felelek.
- Mit gondoltál, amikor először megláttál a repülőn?
- Ez egyszerű. Hol van az a néni, akitől kaját lehet venni?
- Tehát a kajára gondoltál? – kérdezett vissza röhögve.
- Én mindig a K-kra gondolok. Kaja, és kávé. Na, tehát Luke felelsz, vagy mersz?
- Merek hercegnőm.
- Cigánykerekezz!
- Öhm… az érdekes lesz. – picit arrébb ment, és csinált valamit, aztán elterült a homokban, majd a mutatvány után röhögve jött vissza. Így ment az idő, amíg kiszúrtam négy ismerős arcot. Meg egy teljesen idegent is. Ők is észrevettek minket, így megindultak felénk.
- Barbi, itt vannak a fiúk.
- Tudom.
- Mármint a sulisak.
- Ja, hogy úgy.
- Milyen fiúk? – reagált Luke és Calum teljesen egyszerre.
- Haverok.
- Sziasztok. – mondták a (sulis) srácok, teljesen egyszerre.
- Hi. Tyler, nem tudod véletlenül a tegnapi boksz eredményét?
- Viccelsz. Még jó, hogy tudom. – és előkapta a telefonját, amit a kezembe nyomott. Hehe, megjegyeztem az alkalmazás nevét. Azt KO-ra kiütötték, akinek én drukkoltam. L.
- Amúgy ki ez a srác? – kérdeztem miközben az idegen fiúra néztem, akin swag sapi volt.
- Én Dylan Harris vok, de hívjatok csak Dyl-nek. – ezt a stílust jobban utálom, mint amikor kiöntik a kólát. Argh. Luke egy ici-picit (nagyon) idegbetegen nézett, ezért gondoltam, hogy dumálnunk kéne 4 szem közt.
- Kik ezek? Honnan ismernek? Miért vannak itt?
- Osztálytársak, suliból, jöttek. Nyugi, nincs semmi gáz.
- De van. Félek, hogy amíg nem leszek itt, valaki rád fog hajtani.
- Nyugi, nem lesz semmi… Hova is mész te? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Szeptemberben turnézni megyünk. Az a probléma, hogy csak novemberben jövünk vissza.
- Ó, hát nézzük a jó oldalát. Majd a suli eltereli a figyelmem, arról, hogy csak Skype-on láthatlak. Meg majd keresek valami lány foci klubbot, meg kosarazni is szeretnék, meg izé, hát egyelőre ennyit tudok kitalálni, de majd még ötletelek.
- Tehát nem akadsz ki?
- Nem. Tudom, hogy ez a munkád. Meg amúgy is ott van a facebook, skype, msn, és még simán telefonálni is tudunk. – így ezt megbeszéltük, tehát mehettünk is vissza a többiekhez. Akik csodálkozva néztek ránk.
- Na, mi van? – kérdezte Cal fura fejjel.
- Mi lenne? – kérdezetett vissza Luke.
- Jártok? – kérdezték kórusban.
- Igen – válaszoltuk mi is egyszerre.
- Mi meg lépünk a spanokkal – közölte Dylan (azért sem becézem!!!!!!!) nagyon természetellenes hangsúllyal.
- Oké. – ­amikor már hallótávolságon kívülre kerültek kifiguráztuk a most megismert ’swagyolo’ emberkét. Élőlényt. Na, jó nem sértegetjük az állatokat, Dylan-t. A nap hátralévő részét a vízben töltöttük, és igen, olyan voltam, mint a kicsi gyerekek. Ami azt jelenti, hogy Luke, és Mikey megfogtak, és a kocsiig vittek, mert magamtól nem jöttem ki. Hihihihi.

Június 30.

Tegnap Skype-olás közben megbeszéltük a srácokkal, hogy ma elmegyünk a próbájukra. De ma még van egy program! Ma megyünk be Barbival a suliba, találkozni az osztályunkkal, és az ofővel. Tehát normális ruhát vettem fel (piros-fekete újatlan kockás ing, fekete A-vonalú szoknya, converse, a hajamat megcsináltam kontyba). Annyira jellemező ránk az, hogy elsőnek megyünk be! A második padsorba ültünk le egymás mellé, én a három oszlopból középre, Barbi pedig az ablak mellé. Elkezdtünk beszélgetni, de egyszer csak megcsörrent a telefonom. A fiúk voltak, tehát kihangosítottam őket. Nagyjából 5 perc múlva belépett egy 4 főből álló társaság. Egy szőke hajú, zöldszemű srác, a ruhái alapján nulla egyéniség, egy barna hajú, barna szemű fiú, akin Green day póló volt, ez alapján jóban leszünk. Mögöttük, bal oldalt egy izomagyúnak látszó srác, mellette egy seszínű hajú fiú, aki nagyon szeretheti a kosárlabdát (akárcsak én), mivel mezben jött. Az először említett, legkevésbé szimpatikus srác reflexből rám kacsintott, mire én felhúztam a szemöldököm, jelezve, hogy ez nálam nagyon nem nyerő. Láthatóan meglepődött, de nem adta fel, mivel pont a másik (még nem foglalt) oldalamra ült, és úgy köszönt, hogy:
- Szia, szépségem – ezen már alapvetően felment az agyvizem, de a mondata mellé még egy „díjnyertes mosolyt” is villantott.
- Neked is szia, örülnék, ha nem hívnál így, köszi – mondtam ezt baromi nagy műmosollyal, és inkább visszafordultam Barbihoz, és mivel már kinyomtuk a telefont, folytattuk a beszélgetést. Folytattuk volna, ha az előbb említett fiú nem jött volna be közénk.
- Van pasid?
- Van – mondtam szűkszavúan.
- De barátok még lehetünk, nem?
- Majd meglátjuk – burkoltan nem.
- Oké, akkor majd még dumálunk – mondta ezt eléggé ’mű szomorúan’. Ekkor vettem észre, hogy a szimpatikus kosaras srác mögém ült. A neveket hamar sikerült kideríteni: a nyomulóst Adam-nek, a sportos srácot Tyler-nek, a (mint kiderült) emós srácot Scott-nak, és az izomagyút (aki amúgy jó fej, de így jegyeztem meg) Pete-nek hívják. Tyler mobilja valami fura hangot adott, ki majd miután megnézte, közölte, hogy:
- A Brazil-Spanyol meccset 4-1-re nyerték a hazaiak, tehát a Brazilok. Ebből 3 gólt Neymar, egyet David Luiz rugott be.
- Jippi, még egy sportfan! – ugrottam fel örömömben. Senki nem akarta elhinni, hogy komolyan mondtam, tehát, csak akkor hitték el, hogy komolyan dumálok, amikor 10 kérdésből 10-et tudtam. Ekkor bejött 3 nagyon unszimpatikus lány, és beültek leghátra, majd elkezdték reszelni a körmüket. Mind olyanok voltak, mint akik most léptek ki valami gagyi divatmagazinból. Köszönni nem tanultak meg. Teljesen belemerültünk a beszélgetésbe, Adam is fellazult, és így már tényleg el tudom képzelni azt, hogy barátok legyünk. Pont a tegnapi meccsekről beszéltünk, amikor bejött az ofőnk. Egy alacsony, kedves arcú, kb. 50 éves bácsi volt. Nagyon jó fej, bemutatkozott ( Jonathan Blake-nek hívják), majd tartott egy gyors névsorolvasást, de mint kiderült, nem ÁBC szerint mondta a neveket, hanem megérkezés szerint.
- Roxy Reed.
- Itt vagyok. – mondtam normálisan.
- Barbara Rose.
- Jeleeeen.
- Adam Brooks.
- Éppen és egészségesen. – erre nagyot röhögtünk, kivéve a „plázacicákat”.
- Scott White. – azért furcsa, hogy emós, de White-nak hívják.
- Élek.
- Kicsit lelkesebben! Tyler May.
- Csak a Brazil!
- Pete McFrank.
- Izmosan és sármosan jelen.
- Jessica Night.
- Itt vagyok. – szólt egy nyafogó hang.
- Rebeca French.
- Jelen.
- Victoria Flower.
- Jelen.
- Kate Martin.
- Vagyok. – szólt egy sötétkék hajú lány. Be kell mutatnom Mikey-nak.
- Joseph Lawrence.
- Jelen. – ennyire megszeppent embert még életemben nem láttam.
- Carla Evens.
- Itt vagyok.
- Franklin Thomas.
- Igen?
- Semmi, fiam, csak egy kicsit figyelj ide is. Dylan Harris.
- Hiányzik, majd holnap jön. – mondta Scott.
- Rendben. Asley Cooper.
- Itt vagyok.
- Gordon Parks.
- Jelen. – ez a srác nagyon lelkes. Furcsa.
- Robert Stone.
- Vagyok.
- Bill Grey.
- Jelen. – a névsorolvasás után 2 lapot kaptunk: a szükséges felszerelésekről, és a tanév menetéről. Ezek után már mehettünk is. Amikor a portához értünk, megláttam a srácokat. Luke felkapott, és nyomott a számra egy puszit.
- Hiányoztál.
- Csak 4 órája vagyok nélküled. – mondtam, hogy sokáig Skype-oltunk!
- Akkor is. Mehetünk a próbára?
- Természetesen. – ekkor léptek ki a plázacicák. Jessica nagyon nem bírta levenni a szemét Luke-ról. Azért, hogy jelezzem neki, mi a helyzet, megfogtam Luke kezét, aki erre nyomott egy puszit az arcomra. Barbi rám nézett, és láttam a szemében az aggodalmat. Ezért hátra néztem. Rebeca a természetesnél jobban sietett, miközben csak Calumot nézte. A mi szerencsénkre, az ő pechére elesett. Így hát csak küldtem egy nyugtató pillantást Barbi felé, aki már vette is a lapot. Amikor a srácok házához értünk, lementünk a pincébe, mivel ott vannak a hangszerek, erősítők, meg minden ilyesmi. Elkezdték játszani a 18-t. Egyik kedvenc számom tőlük. Még 5 dalt adtak elő, majd megbeszéltük, hogy felelsz-vagy- merszezünk. Már elég késő lehetett, amikor Luke azt a merést kapta, hogy öleljen 10 percen át. Annyira álmos voltam, hogy a karjaiban aludtam el.

Június 29.

Ma megyünk moziba dupla randira sírós filmet nézni! Barbi teljesen bezsongott, azt a pólóját vette fel, amin Bella, Edward és Jacob van. Én azért nem vagyok ennyire fanatikus. Tehát maradtam egy világos farmersort, virágos top, fehér pulcsi, lábujjközös papucs kombinációnál. Nem igazán reggeliztünk, mivel úgyis veszünk popcornt, meg nachost. Amikor csöngettek anya nyitott ajtót, mivel még nem voltunk készen. Tehát feltettünk egy picit extrémebb sminket (alapozó, szájfény, fekete szemceruza, szempillaspirál), és már mentünk is. Luke vezetett, így én ültem az anyósülésre, a tubicák (mindenki így hívja őket) pedig hátra. Hamar odaértünk, így már álltunk is be a sorba. A probléma az volt, hogy nem adják az Alkonyatot, ezért Cal és Barbi is jöttek velünk a Csillagainkban a hibára. Amikor oda értünk, hogy fizetni kellett, és már szedtem elő a pénztárcámat, Luke megkérdezte, hogy:
- Ugye nem gondolod komolyan, hogy engedem, hogy te fizess? – és odanyújtott a kasszás lánynak (aki eléggé kereste vele a szemkontaktust) amennyi az én cuccaimat is fedezi.
- Ó, köszi – mondtam, és arcon pusziltam. A csaj a pénztárban innentől enyhén szólva csúnyán nézett rám. Tehát beültünk a terembe. Már amikor megláttam Hazel arcát könny szökött a szemembe. Nem mondom el a történetet, ugyanis szerintem mindenki tudja, miről szól ez a film. Amikor vége lett, úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a közeli parkba. Itt eltöltöttük a nap hátralévő részét. Délután hét után pár perccel értünk haza. Anya már egy picit aggódott, de szerencsémre bennünk, és a srácokban is megbízik. Este elkezdtünk skype-olni a fiúkkal, ezért éjfél után kicsivel fújtunk takarodót.

Június 28.

Ma reggel arra keltem fel, hogy Barbi bökdös.

- Mi van már? – kérdeztem nem túl kedvesen. - Háromnegyed 6 van, és még fel sem keltél, pedig negyed óra múlva futni megyünk – na, erre felkaptam a fejemet, rögtön kiugrottam az ágyból, rohantam tusolni, megmostam a fogamat, megfésülködtem, felöltöztem, és már mentünk is ki. Szerintem rekordot döntöttem, ugyanis 7 perc alatt készen lettem, így még maradt időnk bemelegíteni. Pontosan 6-kor kiléptek a srácok, meglepetésemre mind a 4-en. Elindultunk a suli irányába, mert Barbival nem tudtuk, hogy szeptembertől hova fogunk járni. Azért ez jellemző ránk. Reméltem, hogy közelebb lesz, de nem halok bele reggelenként 20 perc sétába. Egész szép hely, nagyon nagy, az egész 3 épületből áll, de barátságos. Mire visszaértünk, azt hittem, hogy összeesek. Látszik, hogy egy hónapja nem futottam túl sokat. Tulajdonképpen nem tudom, hogy miért, de egyszer csak mind leültünk a fűbe, és elkezdtük megbeszélni a mai programot. Arra jutottunk, hogy elmegyünk a közeli erdőbe túrázni (a külvárosban lakunk). Azt is megbeszéltük, hogy egész napos legyen, erre Ashton rávágta, hogy „ez főleg akkor lesz jó, ha eltévedünk”. A fiúk ezen jót röhögtek, de mi Barbival eléggé beparáztunk. Ezt látva Luke átkarolt, és mondta, hogy ha tényleg gáz lenne, majd ő megvéd.  Megbeszéltük, hogy fél óra múlva találkozunk. Barbival rohantunk, mivel még csak most rendezkedtünk be, így nem igazán tudtuk, hogy hol vannak a szúnyog- és-kullancs irtók, meg a túracipők. Szerencsénk volt, ugyanis meglepően hamar megtaláltuk a szükséges cuccokat. Ezek után megcsináltuk a szendvicseket, tettünk el üdítőt majd átöltöztünk, és bepakoltunk egy-egy kisebb hátizsákba a szükséges dolgokat. Elfoglaltuk magunkat, mivel nem igazán tudtuk, hogy mit vegyünk fel. Végül is mindent elintéztünk, hagytunk anyának üzenetet, hogy ne aggódjon miattunk. A fiúk már vártak ránk, így indulhattunk is. Tulajdonképpen az erdő nagyon közel van, és éppenséggel nem kifejezetten kicsi. Amint bementünk az orromat megcsapta az a klasszikus ’ erdő szag ’, amit semmilyen illatgyertyával sem lehet helyettesíteni. Az a furcsa, hogy csak most jöttem rá arra, hogy egy erdőt nem igazán lehet normálisan leírni, mivel csak annyit lehet elmondani róla, hogy nagy, és zöld. Tehát, ahogy mendegéltünk, mint a hét törpe (főleg, hogy hatan vagyunk), egyszer csak vége lett az erdőnek, és egy gyönyörű, virágokkal teli mezőt. Eddig még nem mondtam, de Barbi ÓRIÁSI Twilight rajongó, így első reakciója az volt, hogy Cal felé fordult, és elkiáltotta magát: - Én vagyok Bella, te meg Edward. Harapj meg – szegény srácnak nagyon, nagyon lassan esett le, hogy mi van. Egész pontosan akkor, amikor már a selymes füvön ültünk, és mindenki kajált. - Ja, hogy alkonyat, értem.
- Hogy, hogy csak most fogtad fel? - kérdezte Barbi. Én már sejtettem, hogy nem lesz jó vége ennek. - Még soha nem láttam. - Bella szülei elváltak, a történet elején még az anyukájával él, de az apjához kell költöznie Forksba… - kezdte el. Negyed óra múlva mondta el az egészet – akkor holnap elmegyünk moziba, és megnézzük. – szerintem még soha nem sajnáltam ennyire, mint most Calumot.
- Te mit szeretnél megnézni? – kérdezte Luke. - Az útvesztő.
- Az az, amiben Dylan O’Brien jásza a főszerepet? – kérdezte. Bólintottam, de ő is tudja, hogy 16 karikás – Az nem neked való. Hallottam valami olyasmiről, hogy ’csillagos hiba’, az nem tetszene? - Az Csillagainkban a hiba, és azzal egy bajom van: elfogom bőgni magamat. - Akkor megyünk? – kérdezte mosolyogva. - Naná. Csak majd szólj, hogy hozzak papírzsepit – a többiek szóltak, hogy menni kéne, de Luke megkérdezte, hogy nem maradunk-e még néhány percig négyszemközt. Amikor a kis csapat már látótávolságon kívül volt, közelebb húzott magához, a szemembe nézett, átölelte a derekam, és lassan, gyengéden megcsókolt. Először teljesen leblokkoltam, de végül lazább lettem, mint egy hip-hop táncos. Amikor vége lett teljesen piros lett az arcom, mire annyit reagált, hogy: - Szeretlek. - Én is. – összepakoltunk, és kézen fogva szaladtunk a többiek után. Ez lenne az első csókom története. Amikor beértük őket Barbi nem igazán értette, hogy miért mosolygok úgy, mint egy őrült. Így mentünk egészen hazáig, ahol is megkaptam a második csókomat, ami tulajdonképpen ugyanolyan volt, mint az előző, csak diszkrétebben. Barbi már kapcsolt, de valahogy kibírta, hogy csak bent ugorjon a nyakamba. 

Június 27.

Ma végre eljutottam oda, hogy van időm magamra is. Reggel korán felkeltem, elintéztem a reggeli dolgokat, majd elindultam futni. Amikor megkerültem a házat, láttam, hogy Mikey is hasonlóan sportosan van felöltözve. Bevártam, és együtt futottunk. Eddig mindig egyedül futottam, jó volt így, társaságban is kipróbálni. Szinte mindenről volt szó, majd amikor mindketten elfáradtunk, megbeszéltük, hogy holnap 6 órakor megint futunk. Amint bementem, az első gondolatom az volt, hogy kávét akarok. Szerencsémre még maradt a tegnapi adagból, így csak cukrot, meg persze tejet kellett találnom. Miközben a bögrémben lévő italt kevergettem, Barbi jött le.
- Futni voltál?
- Aha. Találkoztam Michael- lel. Mi a mai program?
- Bútorozás. De, ha készen vagyunk, mehetünk shoppingolni. – mondta, miközben idióta fejjel tapsikolni kezdett.
- Akkor menjünk! – mondtam, és el is kezdtük az első elintéznivalót. Mivel elég sok bútor volt, úgy döntöttünk, keresünk jó gyors zenéket, hátha így mi is könnyebben fogunk haladni. Munka közben megbeszéltük, hogy ma egy csajos napot tartunk, mert már rég volt az, hogy valahova csak ketten mentünk el. Meglepően hamar készen lettünk, így:1. be van rendezve a ház, 2. mehetünk vásárolni. Jippi! Átöltöztünk (bakancs, amerikás sort, Green Day felső, kiengedett, vasalt haj), és már mentünk is. A pláza már kívülről is nagyon jól nézett ki, de belülről <3. Barbival 6 (!!!!!) órát voltunk bent, de eredményesek voltunk: 2 szakadt farmer, egy bőrmellény, 20 pár fülbevaló, 4 pulcsi, 5 nyaklánc, és néhány sminktermék. Meg észrevettük, hogy itt is van Starbucks, tehát ittunk egy-egy kávét. Este, amikor már az ágyban voltam, de csak fetrengetem Luke rám írt. Ez történt 10 órakor. Na, most 2-kor köszöntünk el. Jó, hogy anya ezt nem tudja. 

Június 26.

Most jött el a nap, amikor sor kerül életem első randijára. Természetesen teljesen ideges vagyok, Barbi pedig csak azt tudja mondani, hogy ez milyen romantikus. Luke pontban tízkor ott állt a ház előtt. Mivel nem vacsora, meg ilyesmi lesz, egy fekete, A-vonalú szoknyát, fehér topot, fekete magas sarkút vettem fel. Természetesen vittem magammal a conversemet, a bőrdzsekim, napszemüveget és egy fekete táskát. Amikor kiléptem és Luke meglátott, hirtelen ledermedt. A szívbajt hozta rám, rögtön arra gondoltam, hogy nem tetszik neki az outfitem, de végül megszólalt:

- Te vagy a világon a leggyönyörűbb lány – közölte a szokásos lazaságával, mire én konkrétan rákvörös lettem. Hihetetlenül udvarias volt, kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, be is csukta utánam, csak ezek után ült be ő is.
- Ugye hoztál magaddal másik cipőt?
- Természetesen hoztam a converset. Miért?
- Az meglepetés – mondta. Az utat végig dumáltuk, mindenféléről volt szó, de azt kell, mondjam, láttam már biztonságosabban vezető embert is. Pont a tengerben gyönyörködtem, amikor hirtelen megálltunk. Luke tényleg tudja minden gondolatom.
- Megjöttünk hercegnőm.
- Mondtam, hogy nem vagyok hercegnő.
- Nekem az vagy. Tudom, hogy fura a helyszín, de nem csak sétálgatni fogunk, mint a romantikus filmekben. És ha rám hallgatsz, még a homok előtt átveszed a cipődet – aha, hát eredetileg én is így gondoltam, de út közben zseniális ötletem támadt.
- Vagy mezítláb leszek – elkezdtem leszedni a magas sarkút, majd elgondolkodtam, mit kezdjek vele. Végül egyszerűen eltettem a táskámba. Már indultam volna a partra, amikor Luke szólt, hogy még a csomagtartóban hagyott valami fontosat. Tehát visszamentünk. Az a bizonyos „dolog” egy piknikkosár volt. Tulajdonképpen meglepődtem, mert amikor azt mondta, hogy „nem csak sétálgatni fogunk, mint a romantikus filmekben” azt hittem, hogy a piknikezés kiesett, de azért boldog voltam. Miközben árnyékos helyet kerestünk, Luke átkarolt, így beszélgettünk, míg meg nem láttunk egy hatalmas sziklát. Leterítettük a pokrócot, és elkezdtünk kutatni a kosárban. Egyből megtaláltam a legjobb dolgot, és felkiáltottam:
- Fogyóóóóóós kóla. Imádom, imádom, nagyon imádom – gondoltam, a baj csak az volt, hogy azt terveztem, hogy ez a fejemben marad, de ez nem sikerült. Hupszika. Pechemre üveges volt, és azokat soha nem tudom kinyitni, de most volt velem egy erős fiú – Létszi kinyitod?
- Azt akarod mondani, hogy egy csepp izzadság nélkül kifestesz egy egész szobát, de nem tudsz kinyitni egy üveget? – kérdezte, és mire észbe kaptam már oda is adta a nyitott szerelmemet (nálam MINDIG a coca-cola az első. Na, jó, lehet, hogy Luke-ot jobban szeretem, mint a kólát). Amerikában még ennek is más az íze. Itt jobb. Megnéztem, hogy a ’lovagom’ mit választott első körben. Pizza. Gondolhattam volna. Időközben elvesztem a szemében, és ezt ő is észre vette:
- Kérsz? – és felém nyújtotta az ételt. Nem a kosarat.
- Inkább a kosárból választok – mondtam, és elkezdtem matatni. Volt még pizza. Jippi!
- Szeretlek – közölte ezt úgy, mintha azt mondta volna: a fű zöld, az ég kék.
- Én is – ismét teljesen vörös lett a képem. Így ment ez órákon át, majd amikor láttuk, hogy délután 3 van összepakoltunk, és már mentünk is. A ház előtt elköszöntünk, és már mentem volna be, de vissza húzott, és nyomott egy puszit a számra. Ismét elköszöntünk egymástól, majd végre be tudtam menni. Barbi már az ajtóban várt, és közölte, ha nem mesélek el mindent, vagy nem kapok kávét. Ez volt életem eddigi legjobb napja.

Június 25.

Ma volt az első nap, amikor magát, New York városát is meg tudtuk nézni, ugyanis anyu szólt, hogy ma jönnek a víz-szerelők, és mi csak „láb alatt lennénk”. Tehát kaptunk pénzt, és a reggeli készülődés után (most nem ittam kávét, mert a Starbucksban akarok venni egy egész termosznyi finomságot) becsengettünk a srácokhoz, hogy nincs-e kedvük jönni. Na, most amikor ajtót nyitottak, 4 teljesen álmos fejet láttunk magunk előtt. Hirtelen, amikor észrevettek minket, látszódott rajtuk egy kis élet, de csak Luke tudott megszólalni:
- Sziasztok, mindjárt megyünk segíteni, de még kell a reggeli kávé – mondta ezt, de olyan cukin, hogy azt hittem, a mentő visz el.
- Ja, nem azért jöttünk. Ma megyünk körülnézni New York-ban, és gondoltuk, jöhetnétek velünk…
- Jó ötlet – Mikey reagált először.
- Csak egy kávé… - kezdte el Ash, de szerintem elaludt a mondat felénél, tehát Cal fejezte be.
- És már megyünk is – öhm, azt hittem, hogy alszik, mivel csukva volt a szeme, így eléggé megijedtem, de Luke természetesen reagált.
- Ne félj hercegnőm, inkább gyertek be – és igen, megint tűzvörös lett az arcom. Tehát bementünk. És meglepetésemre egy teljesen átlagos házban laknak, csak családi képek helyett, néhány zenekar képe van kint a falon (pl.: Busted, Green Day, Blink 182). Ilyen gyors kávézást nem is láttam még, pedig már két éve életem elengedhetetlen része a reggeli tejeskávé, és a délutáni utánpótlás. Gyorsan felkaptak egy-egy napszemüveget, belebújtak a cipőjükbe, és már mentünk is. Mázlink volt, hogy a srácok ismerik ezt a várost, mert ha nem így lenne, kb. 5 méter után eltévedtünk volna. Mi Barbival elindultunk a buszmegálló felé, de hallottuk, hogy valami nyitódik a hátunk mögött. Ez pedig a garázsajtó volt.
- Na, akkor ki hova ül? – kérdezte Ashton. Ja, tehát ők így gondolták a városnézést. Az első 2 ülés megvolt, hogy Ash vezet, Mikey meg mellette lesz. És itt jött a bonyodalom, mert Barbival egymás mellé akartunk ülni, de ő Calumot akarta harmadiknak, én pedig Luke-ot. Végül is Luke-kal mi mentünk leghátulra, ők pedig középre. Következő kérdés az volt, hogy hova menjünk. Megszavaztuk a Timesquer lesz az első állomásunk. Oda úton klasszikus tinédzserek voltunk: üvöltettük a rádiót, énekeltünk, kezünk és a fejünk kilógott a kocsiból. Tipikusan azok, akiket az öreg bácsik szidnak. Miközben Luke fogta a kezemet (<3) nem bírtam levenni a szememet a városról. Furcsa emberek, egyedi épületek, stílusos ruha boltok, tehát minden, ami engem leköt. Már egy ideje éreztem, hogy oldalról nagyon néz egy pár gyönyörűen kék szem, de csak most néztem oda.
- Tetszik a város?
- Soha nem láttam még gyönyörűbbet. Egyszerűen csodálatos. Itt minden olyan… különleges – egész úton ennyi volt köztünk a beszélgetés, de folyamatosan engem nézett, és akkor sem engedte volna el a kezemet, ha fegyverrel kényszerítik. Mikor megállt az autó, azt hittem, rögtön elájulok, ilyen brutálisan, leírhatatlanul csodás dolgot még soha nem láttam. Az egész olyan varázslatos. Most már értem, mit jelent az, hogy „New York nem egy város, hanem egy világ”. Csak néztük a rengeteg, rengeteg, és még annál is több brutálisan nagy kivetítőt, ahogyan különböző cégeket reklámoznak. Nagyjából 10 percet álltunk így, teljes kábulatban, majd elindultunk a Starbucksba. Természetesen gyalog, mivel nem volt messze az előző állomásunktól. Ahogy bementünk, ugyanolyan volt, mint a képeken, de mégis, érezni azt a tömény kávéillatot, ami ott terjengett, minden egyes Google-képet felülmúlt. Én egy jeges caffé Latte nevezetű italt rendeltem, Barbi jeges caramel macchiato-t kóstolt, azt már nem tudom, hogy a srácok mit ittak, csak azt tudom, hogy nem kávé volt. Leültünk egy asztalhoz, egyik oldalamon a ’herceg’ (ha én hercegnő vagyok…), a másikon pedig Barbi foglalt helyet. Eljött a pillanat. Óvatosan a számhoz emeltem a poharat, lassan beleittam. Ilyen orbitálisan finom dolog még egészen biztos, hogy nem járt a számnak még csak a közelében sem. Kávézás közben pedig az volt a téma, hogy elmenjünk-e a szabadság-szoborhoz, vagy maradjunk itt, és kóstoljunk meg mindent. Szerintem jól döntöttünk, amikor a város jelképére esett a választásunk. Miután mindenki végzett, vissza mentünk az autóhoz. Egy kis utazás után meg is érkeztünk. Annyiban biztos vagyok, hogy élőben sokkal nagyobb, mint képeken. Amikor egy kicsit elbambultam Luke hozzám szólt:
- Mit szólnál hozzá, ha holnap elmennénk valahova kettesben? – ami kívülről látszott: mosolygok, mint egy bolond. Belül viszont csapkodva ugráltam, mint egy bolond.
- Randira gondolsz? – kérdeztem, mert ezt azért mégis jobb előre tisztázni.
- Most éppen rád gondolok, de igen randira hívtalak – Ebben a pillanatban egyszerre törtünk ki óriási röhögésben. Nincs szó arra, hogy mennyire imádom a humorát.
- Örömmel. Amúgy milyen furcsa, hogy még sosem voltunk kettesben – tűnődtem.
- Akkor, most nézz körbe, és javítsd ki magad – először nem értettem, de végül is megmozgattam a nyakam, mivel már legalább 15 perce mereven bámultam előre. Akkor leesett, hogy a többiek eltűntek.
- Ezt most, hogy? És úristen mindjárt elhányom magam ebben a nagy tömegben – erre megfogta a kezem, kivezetett a rengetek ember közül, majd elkezdtük keresni a többieket. Mint kiderült, Barbi sem vonzódott az emberek sokaságához, így Cal is ment vele, Mikey és Ash pedig megunták a bámulást (?). Magyarul már a kocsinál vártak ránk. A hazaút már más volt. Mindannyian fáradtak voltunk, Ashton kivételével mindenki bealudt (ő vezetett, és nem lett volna kellemes, ha őt is elkapja az álom). Mikor megérkeztünk Luke vállán ébredtem. Mindenki elköszönt mindenkitől, aztán mentünk, kaja, zuhany és go to the bed!

Június 24.

Egész éjjel ébren voltam. A fiúkon agyaltam, mindig is azt hittem, hogy Mikey lesz a nagy ő, de nagyon sokat gondolok Luke-ra. Szerintem túl sokat. A lényeg az, hogy reggel már 6 órakor a kávémat szürcsölgettem. Kicsit később Barbi is lejött, ő kakaót ivott. Megdumáltunk mindent.- Baj van. Tetszik Luke, nagyon. Meg szerintem ma sikerül befejezni a festést. Ha azzal készen vagyunk, a lámpákat kellene feltenni. - Barbi reakciói: első mondat: kérdő tekintet. Második: majdnem megfulladás, bamba tekintet, furcsa kézmozdulatok, össze-vissza ugrálás. – Nem tudom, hogy most mit csinálsz, de majd szólj, ha abbahagytad, gondolom, hogy a Luke-os dologra reagáltál. - hamarosan leállt, találkoztunk Anyával, mondta, hogy ma 2 állásinterjúra is megy, nem tudja mikor ér haza. Felöltöztünk, meg ezek a reggeli dolgok, amik nélkül az ember semmit nem csinál meg lettek csinálva. Tehát összeszedtük magunkat, és senki nem találná ki, hogy mit csináltunk. Naná, hogy festettünk. Nagyon hamar készen lettünk, de a kommunikáció nagyjából annyiból állt, hogy Barbi arról beszélt, hogy mennyire valószínű az, hogy összejövünk Luke-kal. Ekkor megnéztük a postát, mert egy levél várt minket a postaládában. Tehát elkezdtük olvasni:
„Csajok, ma nem tudunk átmenni hozzátok, mert új videót forgatunk. Viszont nagyon jó lenne, ha eljönnétek megnézni. Ha jöttök, akkor a ....... utca .. számban keressetek, 2 óra tájékán. Várunk titeket: Ash, Cal, Luke, Mikey.”
Konkrétan egyszerre kezdtünk el visítani, mivel hamarosan fél kettő volt rohantunk átöltözni.
Én egy szakadt farmer sortot, félvállú pólót, egy lenge, hosszított fehér pulcsit és a conversemet vettem fel. A hajamat laza copfba fogtam. A forgatás helyszíne olyan volt, mint egy kísértetház, ez nekem nagyon tetszett. És akkor megláttam, egy mécsesekből kirakott szívecskét. Eléggé leblokkoltam, de akkor előugrott Luke. Pont köszönni akartam neki, amikor elkezdte énekelni a 'What I Like About you'-t. Teljesen elvörösödtem, a szívem sokkal gyorsabban vert, mint az átlagos, küszködtem minden egyes levegővételért. Amikor a dal végéhez ért letérdelt elém, és azt kérdezte:
- Járunk, hercegnőm?
- Igeeeen - feleltem, mire olyan édesen kezdett elmosolyogni, hogy késztetést éreztem arra, hogy szégyenlősen lesüssem a szememet. És akkor mindent felfogtam. Barbi azért beszélt folyton arról, hogy én is tetszem Luke-nak, mert már tudta az egészet. Ezek után tapsot hallottam a hátunk mögül. Barbi és Cal kéz- a-kézben ácsorogtak, Ash úgy tett, mint az esküvőn az apuka, Mikey pedig rajta röhögött. Senki nem mondott semmit, mégis mindenki tudta, mi a helyzet. A fiúk körbevezettek minket a helyszínen, majd 2 széknél megálltunk. Az egyiken az volt, hogy 'hercegnő' a másikon pedig az, hogy 'Babe'. Barbival egyszerre kezdtünk el konkrétan bőgni a röhögéstől, mert nagyon cuki volt, de azért nem egy nyomi romantikus filmben vagyunk. A fiúk mondták, hogy ez az első díszlet, tehát beálltak, elkezdték játszani a dalt. A Just Saying volt az. Legeslegnagyobb kedvencem, Beyoncé Broken-hearted girl-je után. Mindig, amikor ahhoz a részhez értek, hogy "just saying", Luke pont a szemembe nézett. Szerelmes vagyok. A nap nagyjából így telt, a zene, humor, és a romantika jelzők illenek rá a legjobban. Ez volt az első nap Amerikában, amikor azzal az idióta mosollyal a fejemen aludtam el.

Június 23.

Reggel arra keltem, hogy anyu éppen bökdös hol engem, hol Barbit.
- Jó reggelt. Mi a mai program? – kérdeztem álmosan.
- Festés. Meg, persze én megyek ügyet intézni, így nem tudok segíteni. Most indulok, majd valamikor jövök. Mentem is. Sziasztok –köszi a segítséget.
- Csak én vettem észre, hogy ő eddig még nem is dolgozott?! – ezzel indult a nap. Összekészültünk letoltunk egy-egy reggeli tejeskávét, majd el is kezdtük a festést a szobámban. Nagyjából fél óra múlva csöngettek.
- Megint itt a felmentő sereg! Most teljes erőbedobással, és egy hangszóróval – igen, ismét jött a szomszédi segítség. Egy hangszóróval. Felmentünk a szobámba, és tovább mázoltuk a falakat feketére. Hamar befejeztük, így azt találtuk ki, hogy két csapatra oszlunk: a fiúk elkezdik a nappaliban összerakni a bútorokat, mi pedig csinálunk kaját, 45 perc után pedig a szülői hálót festjük ki együtt.  Azt nem tudom, hogy a srácok, hogy haladtak, de mi sokkal gyorsabbak voltunk, így mentünk segíteni a másik nem képviselőinek. Mondjuk úgy, hogy szerintem jól jött az, hogy eszünkbe jutottak. Ugyanis, nem hinném, hogy bármelyikük látott valaha kalapácsot. Tulajdonképpen így telt a nap, a „felmentő sereg” 2 körül lelépett, mi pedig egész nap szereltünk, festettünk, ettünk.

Június 22.

Amikor felkeltem azt hittem, hogy az egész egy álom volt, így nem is akartam körülnézni, tehát csak néztem ki az ablakon. Végül elfordítottam a fejem, és ott ült, teljesen belemélyedve a zenelejátszójába. Barbi viszont sehol nem volt!
- Jó reggelt, figyu, véletlenül nem tudod, hova tűnt Barbi?
- Szia, csak elszaladt a mosdóba. Hogy aludtál?
- Köszi, nagyon jól. Te egyáltalán aludtál?
- Nem tudok repülőn aludni – és már bearanyozta a napom egy újabb brutálisan aranyos fél mosollyal.
- És a dal hogy halad?
- Már kész, írtam Ashton-nak, hogy találjon ki valami jó ritmust. Meg akarod nézni?
- Aha – és oda adta azt, a füzetet, amibe tegnap debil fejjel a vonalakat húzogatta. A végeredmény pedig csodás lett, elképzeltem, ahogy ott állnak, és pengetik, pengetik, elkezdődik a szöveg, én meg elolvadok. De abba kellett hagynom az álmodozást, mert két zöld szem bámult. – Nagyon jó lett.
- Már azt hittem, megint elalszol. Amúgy az álomszuszék addig aludt, hogy már csak fél órát repülünk.
- Komoly? Már pont kezdtem élvezni. – És csak mondtuk… Aztán közelebb ült és átkarolt. Pár perc múlva megjött Barbi. Ő is beszállt a beszélgetésbe. Jött a landolás, ami nagyon jó volt. Csak aztán leesett, hogy most láttam először és utoljára.
- Na, itt a számom, hívj amikor csak van időd. Remélem, még találkozunk. –És elment. Aha, gondoltam én. Mert amikor a taxiban voltunk, anya azt kérdezte:
- Lányok, nem ismeri valaki azt a fiút, aki a mögöttünk jövő taxiból integet? – na, mit láttam? Ő az.
- Az a srác Mikey!
- Mi van?! – Barbi is hátrafordult.
- Ne forgolódjatok már! – ez volt a sofőr.
- Követ minket?
- Várj rám írt. – Írtam neki, hogy követ-e. Mondta, hogy nem, csak megy a banda házához.
- Nem követ, csak ő is erre jön – ez oké volt. De pont ugyanott szállt ki, mint ahol mi.
- Mit csinálsz itt? – tette fel Barbi az ominózus kérdést.
- Jöttem haza. Szerintem szomszédok leszünk. Na, mind egy megyek be, majd írj!
- Oké, szia – és még hallatszott néhány szia.

Ezek után kipakoltunk volna, ha lett volna szekrény. Így hát elmentünk bútort venni. Anya közölte, hogy menjünk 2 csapatban, ő megnézi a konyhabútorokat, mi pedig a szobáinkba nézzünk bútorokat. Tehát Barbival elindultunk a hálószoba részleg irányába.
- Te milyen színű bútorokat szeretnél? – kérdezte Barbi, mert ugye az volt a terv, hogy annak nézünk előbb bútort, aki előbb felér a szobába, így én voltam előbb.
- Csak, és kizárólag fehér jöhet szóba. Meg ugye fekete és fehér festék is kell, meg parafatáblák. Szerintem kezdjük a festékekkel.  Ez után majd a bútorok, és végül a táblák.
- Oké. Akkor kell fekete, fehér, baba pink és szürke festék – ezeket hamar, megtaláltuk, mindegyikből 2 dobozzal vettünk, így jöhetett a hálószoba osztály.
- Szükség lesz ágyra, éjjeli szekrényre, gardróbszekrényre, íróasztalra, 2 könyvespolcra, komódra, 2 babzsákra, és egy dohányzóasztalra. Meg, ha látsz, akkor megnézhetjük a parafatáblákat – és nézelődés közben természetesen szóba került Mikey.
- Akkor most mi van köztetek?
- Ha én azt tudnám. Lehet, hogy csak barátként tekint rám, de előfordulhat,, hogy ő is érez irántam valamit. Nem tudok rajta kiigazodni. De milyen jó már, hogy szomszédok leszünk, izé vagyunk a 5 seconds of summeres srácokkal. Óó, milyen édes, már az az asztal, nézzük meg.
- Úúú, akciós, és tényleg gyönyörű. Nagyon illene a szobádba! Szerintem vegyük meg.
- Egyet értek! – így telt el a vásárlás, minden szóba került, és felvásároltuk a boltot, tehát első feladat teljesítve. Mikor hazaértünk, anya kiadta a parancsot, hogy öltözzünk át, és kezdjük el a festést. Ekkor csöngettek. Négy magas, cuki fiú állt az ajtóban, naná, hogy a 5sos.
- Sziasztok, jöttünk segíteni – mondta Luke, és igen, élőben is gyönyörű a szeme.
- Sziasztok, én vagyok a lányok anyukája, Anna. Köszönjük a segítséget, pont most kezdjük el a festést – tehát elkezdtük néhány vicces, kedves, jófej srác társaságában a munkát. Végül is a nappalival kezdtünk, ami hát, hogy is mondjam, anyu SÁRGA(!!!) festéket vett. Na, most amikor ezt két lázadó tinilány, és négy pop-rock zenész meglátta, konkrétan sírtunk a röhögéstől, anya, szegény nem értette, mi a baj. Amikor mindenkinek elmúlt a röhögő görcse mi, hatan elkezdtünk festeni, anya meg ipari mennyiségűt főzött. De, nálunk még a festés sem átlagos, ugyanis a csapatból mindenki imádja a zenét, így természetesen végig énekeltük az egész munkát. Az egész azzal kezdődött, hogy Barbit hívta az apukája, és a csengőhangja a Green day-től az American idiot. Miután letette a telefont, a srácok elkezdték énekelni, mi is beszálltunk, a végén pedig elkezdtem a kedvenc dalomat, a Wheatustól a Teenage dirtbaget. Innen pedig már mentek sorra a dalok. Mikor befejeztük, mentünk fel az emeletre, Barbi szobájába, amit szürkére festettünk le, szintén ének kíséretében. Amikor ezt befejeztük, ettünk egy hatalmasat, a fiúk leléptek, mi meg elkezdtünk készülődni a matracon alváshoz. Kaptam egy jóéjt puszit Michaeltől!

Június 21.

Ma megyünk Amerikába! Reggel 5 órakor keltett anya, elkészültem, mint a villám, és már mentünk is Barbiért. Természetesen már az ajtóban állt, így miután bepréselte a csomagjait, már ült is be mellém. Nos, az tuti, hogy mire a repülőtérre értünk már megbeszéltünk mindent, ami érdekelt, így a váróban már csak egy dolog maradt: fekete-fehér- igen-nem. Ezzel is elvoltunk, amíg fel nem szállhattunk a repülőre. Közben anyukám folyamatosan mondta, hogy ő mennyire fél. Na, tehát a repülőn 3 ülés volt egymás mellet, ezzel nem volt baj, mert már a kocsiban leszkandereztük Barbival, hogy ki ül az ablaknál, és én nyertem. Valahova a szárny mögé mentünk, és hát leültünk. Anya idegességében elment a wc-re, így maradt mellettünk egy hely. És ezt egy srác ki is használta. Kapucni volt rajta, de ez alól is kilátszott a piros haja. Mondtam Barbinak, hogy Michaelnek a 5sos-ből teljesen ilyen feje van, majd szóltam a srácnak, hogy:
- Szia, ismeretlen valaki, bocsi de ez a hely foglalt, létszíves, ülj máshova – erre a fiú leszedte a kapucniját, és akkor esett le, hogy ő nem csak úgy néz ki, mint Michael, ő az. 
- Hi, tudod ki vagyok?
- Igen, tudom, de ettől még a hely foglalt, szóval…- mondtam volna tovább, de ő közbe vágott.
- Te vagy a világon a legszebb lány.
- Köszi, de létszi keress már magadnak más helyet, mert már látom, hogy anyukám közeledik!
- Ó, picim, nem ő az egyik srác, akivel tele volt a falad? Mindegy is hagyom, hagy beszélgessetek picit, keresek másik helyet – mondta ezt anyám. Ilyenkor persze nem kell félteni a gyereket az idegenektől! De már meg sem hallotta.
- Akkor maradhatok? – kérdezte álmaim pasija.
- Ja, aha, nekem mindegy, azt csinálsz, amit akarsz – erre leült, elővett egy füzetet, és debil fejjel vonalakat kezdett el húzogatni. Így telt el kb. fél óra, mi Barbival dumcsiztunk, Ő(igen, nem véletlen lett nagybetű) meg vonalazott. Aztán egyszer csak hirtelen megkérdezte, hogy:
- D-dúr vagy E-mol illene jobban egy szerelmes dalba? – és rájöttem, hogy dalt kezdett el írni. Ehhez kellettek a vonalak!
- E-mol, mivel lágyabb, és ezt az akkordot könnyebb is lefogni – közöltem. Erre villantott egy halálosan édes mosolyt, majd tovább írogatott. Úgy 20 perccel később felém nyújtotta a füzetet. Kerestem Barbi tekintetét, de bealudt. Most már tényleg magamra maradtam, de kíváncsi voltam, a dalra, így átolvastam. És ki nem találná senki, magamra ismertem. Az arcom természetesen paradicsom-pirosra váltott.
- Élénk a képzeleted – és gratulálok magamnak, mert végre kamatoztathattam a szarkazmusom.
- Jelenleg nem tudok másra gondolni, csak rád – na, most indult meg az olvadási folyamat. – Rajtunk kívül még milyen zenét szeretsz?
- Blink 182, Green day, Wheatus, és néha Ramones – kezdtem el sorolni. Rengeteget beszélgettünk még egy csomó ideig. Majd szólt, hogy nézzek ki. Tudom, fura, de még nem is bámultam ki az ablakon. De innentől mást, sem tettem, míg el nem aludtam.

Prológus

Nos, gondoltam bemutatkozok. Én egy Roxy nevű lány vagyok, akinek most éppen fenekestől felfordul az élete. Hogy miért? A családommal és a legeslegjobb barátnőmmel kiköltözünk Amerikába. Ami tulajdonképpen nem baj, hiszen most fejeztem be az általánost kitűnő bizivel, és szerencsére az ősöknek még félévkor eszébe jutott a mehetnékük. Mázlimra Barbi is jön velünk, ő az az ember, aki mindent tud rólam, mindig meghallgat, és gyakorlatilag már a testvéremnek érzem. Most így a ballagás után minden gondolatomat egy másik földrész köti, le és persze a gimi.