Július 7.

Mindenkinek van egy pihi-napja. Nekem is. Ez annyit foglalt magába, hogy a tegnap kapott farkassal (akit elneveztem Malia-nak, a Teen Wolf miatt, milyen eredeti vagyok) fetrengtem az ágyban, laptopoztam, nyomkodtam a telefonom, majd 12 óra felé lementem ebédelni, de meglepetésemre csak Barbi volt ott, aki éppen telefonált. Kivettem a hűtőből a mirelit pizzát, mert főzni lusta vagyok, és bedobtam a sütőbe. Amikor Barbi letette a telót, csak annyit közölt, hogy a szüleim még maradnak 2 (!!!) hétre, és, hogy festethetjük a hajunk! Gondolkodás nélkül kikapcsoltam a tűz helyet, rohantam fel a szobámba öltözni, hogy megvegyük a festéket, és bejelentkezzünk a fodrászhoz, miközben rájöttem, mi a HAJSZÍN (direkt lett nagybetű). Lehet, hogy azért, mert egész nap BVB-t hallgattam, lehet, hogy csak úgy, de fekete, az alján sötétkék. A ruhám (valószínűleg szintén a zene miatt) teljesen fekete lett, összefogtam a hajam egy gyors fánkba, és már lent is voltam a lépcsőn. Barbi is gondolkodhatott, hogy ő mit választ, mert amikor leértem, annyit mondott:
- Világoskék melír. Szóltam Mikey-nak, mindenképpen jönni akar. – gondoltam, akkor én is így válaszolok, így az én részem valami olyasmi lehetett, hogy…
- Fekete, sötétkék ombre. Jól fog jönni a segítség. – így indultunk el, és legnagyobb meglepetésemre Michael már a kapuban ácsorgott, és egy olyan felkiáltással köszöntött, hogy „Üdv a klubban!”. Rohantunk a plázába, és a drogériában megvettük nekem a feketét, majd irány a fodrász, aki felajánlotta, hogy kikeveri nekünk a színeket. 10-én megyünk! Ezek után mentünk volna haza, amikor megláttam a jegyárusnál valamit… Amit Barbi is… És egyszerre vettük meg a jegyeket… A Black Veil Brides koncertjére… V.I.P.-ba… ez a története annak, hogy szórtam el a zsebpénzem nagy részét. Hihi. Amikor kiörültük magunkat, tényleg hazamentünk, és csak beültünk a medencébe.

Július 6.

Reggel a kanapén ébredtem, először nem értettem, hogy mi van, és ennek hangosan jelét is adtam.
- What the fuck? – néztem ki a fejemből.
- Jó reggelt hercegnőm. – mondta Luke mire összerezzentem, mivel nem tudtam, hol van – Hamar elaludtál.
- Neked is jó reggelt. – közöltem, és indultam volna a konyha felé, amikor…
- Csináltam neked kávét. – nyújtott felém egy cuki, szívecskés bögrét, amit még általánosban kaptam Valentin-napkor.
- Ó, köszi. – ültem le a Rómeóm mellé a földre, mire ő átkarolt. Miután a képzeletbeli listámon kipipáltam a reggeli kávét, még mindig így ültünk egymás mellett szótlanul. Ekkor eszembe jutott Emi, a tegnap hozzánk csapódott kis madárka. Minden figyelmeztetés nélkül rohantam fel az emeletre, ahol a kis állatunk éldegél. Szerencsére még volt kajája, és vize is, de azért töltöttem neki mind a kettőből. Ekkor zihálva felért Luke, aki szegény nem igazán érthette az egészet.
- Miért rohantál el? – kérdezte, majd meglátta Emit, és a kalitkáját, amire reagált is – Miért van a szobádban egy madár?
- Tegnap berepült, elvittük állat dokihoz, nem engedhetjük el, azt hittem, hogy elfogyott a kajája. – vázoltam a helyzetet, és mire elmondtam a monológomat Luke már ott állt mellettem, fogta a kezemet, és nézte az új ’barátnőmet’, Emíliát.
- Aha. Amúgy, miért van a lépcső végénél egy párna?
- Az hosszú sztori.
- Van időm.
- Akkor máshogy mondom: a történet nem publikus.
- Aha. Mára van valami terved? Mert ha nincs, akkor csinálok neked programot. – mondta, mire elnevettem magam.
- Eddig a pillanatig teljesen szabad voltam. Tehát, mit terveztél?
- Gondoltam, elmehetnénk állatkertbe.
- Egy zseni vagy, imádlak! – kiáltottam, és átöleltem. Ugyanis imádom az állatokat, főleg azokat, amik nem akarnak megölni. Luke lement, én pedig elkezdtem agyalni azon, hogy mit vegyek fel. Végül is egy olyan ruhát vettem fel, ami feket-piros kockás, és a szoknyarészénél van egy kis tüll, a hajam pedig oldalra befontam halszálkába. Így ugráltam le a lépcsőn, majd amikor leértem azt vettem észre, hogy nem csak Luke, hanem Mikey és Ashton is elképedve bámul. Egy ici-picit kínosan éreztem magam, így nem bírtam ki, hogy ne szólaljak meg.
- Öhm, jobb lenne a hajam kibontva? – kérdeztem eléggé zavartan, de még mindig nem kaptam életjelet, így csak álltunk, így négyen, és ők engem néztek, én meg a telefonomat nyomkodtam, mivel 2 hete nem voltam fenn Facebook-on. Nem lepődtem meg, amikor megláttam, hogy 10 különböző embertől jött üzenetem, ahogyan az sem volt új, hogy mind a régi sulimból írtak. Először a legjobb haverom, Dávid üzenetét csekkoltam, ő annyit írt, hogy majd, ha lesz időm dumálhatnánk. Vele elég érdekes a sztorim: egy nap, amikor a 3-os osztályunk miatt a tanár a haját tépte, belépett egy fekete hajú, kék szemű srác, és velünk együtt kezdte el csesztetni a tanárt. Még a szünetben oda mentünk hozzá, és valamiért azóta a társaságunk tagja, azonban amikor negyedikesek voltunk, az egyik kiránduláson megpuszilt, amit azóta nem tudom beazonosítani, mivel simán kigáncsoltuk egymást foci közben, meg lökdöstük egymást a jégen, tehát abszolút haverok voltunk, amióta csak ismerjük egymást, sőt, az egyik haverjával még segített is összejönni. Azóta meg semmi, aminek örülök is. Vissza akartam írni neki, de eszembe jutott az időeltolódás. Pesten éppen hajnali kettő volt. Ekkor azonban a velem szemben álló hármas megmozdult. Amikor felnéztem annyit láttam, hogy Luke picit féltékenyen, de közben büszkén néz Ashékre, akik felemelt kézzel jelzik, hogy nem csináltak semmit. Amikor tisztázták a „rangsort”, Luke-kal beültünk a kocsiba, és mentünk is az állatkertbe. Amikor a rádiót kapcsolgattam meghallottam egy ismerős dallamot. A Fallen Angels volt az. A dal végén a műsorvezető bemondta, hogy folytatódik az előbb hallott együttesnek szánt műsor, én meg mint egy bolond, tapsikolni kezdtem, azonban megláttam Luke arcán valamit…
- Nem szereted a zenéjüket, mert akkor elkapcsolok.
- Mögötted. – mondta úgy, mintha azt közölné, hogy holnap jön a világvége. Kelletlenül az ablak irányába fordultam, majd észre vettem… a pont nekem szívet mutató Téglát. Na, ne, ez nem lehet. Szerencsémre pont váltott a lámpa, de még kinyúlva az ablakon bemutattam neki. Tégla, ő az exem, aki 3 nap járás után megcsalt. Ennyi szerintem elég is lenne róla, de még kiegészítem annyival, hogy ő a világ legnagyobb bunkója. Ezt elmeséltem Luke-nak is, mivel szerintem jó, ha tud arról, hogy nem mutogat nekem minden szembejövő ember szívet. Végül is jót röhögtünk rajta, majd azzal szórakoztunk, hogy ki tudja hangosabban üvölteni a Heart of Fire-t, én nyertem, mivel a BVB az abszolút legkedvencebb bandám. Elismerem, amikor először megláttam őket, megijedtem. Annyira bele merültem a zenébe, hogy arra kaptam fel a fejem, hogy már a parkolóban vagyunk. Az állatkert nagyon jó volt, a farkasoknál álltunk legalább 15 percet, de a majmokkal is elvoltunk, mivel Luke gügyögött nekik valamit, erre az egyik odajött, és visszaszólt, tehát elvoltak. Ezek után soha nem fogom azt mondani, hogy Luke egy pingvin. Mivel a hüllőkről volt előadás, és meg is lehetett fogni őket, Luke azt mondta, hogy ha engedem, hogy egy kígyó 5 másodpercig a nyakamban legyen, kapok egy farkas-plüss állatot. A kígyóval jóban lettem, meg a majdnem életnagyságú farkassal is. Hihihi. 

Július 5.

Tegnap este nyitva hagytam az erkély ajtaját, gondolva, milyen jó lesz friss levegőben aludni. Csak éppen arra nem gondoltam, hogy egy madárka felfedező útra indul, és pont az én szobámat akarja megcsodálni. Azon még nem lepődtem meg, hogy madárcsiripelésre ébredtem, de az már meglepett, hogy amikor felültem elsuhant előttem egy pici test. Először nem értettem, hogy mi van, aztán megláttam a kis tarkabarka állatot az ágyam szélén és konkrétan szívbajt kaptam. És nem is rólam lenne szó, ha nem sikítok fel. Barbi úgy rohant be hozzám mintha (magamat idézve) egy csapat gyilkos csirke üldözné.
- Mi a baj? – kérdezte zihálva.
- Az a cukiság – mutattam az új lakótársamra – úgy gondolta, hogy nálam alszik.
- Jaj, de édes. Ezért sikítottál?
- Nagyon megijesztett. Anyáék?
- Hagytak üzenetet, hogy 3 napra elmentek wellnesselni, ha bármi baj van, akkor a szomszédoknak szóljunk.
- Akkor mit csinálunk vele?
- Szerintem vigyük el állatorvoshoz, és ha azt mondja, hogy nincs baja, akkor engedjük el. Viszont arra nincs ötletem, hogyan jutunk el a dokihoz.
- Amikor költöztünk láttam a pincében egy kalitkát, abba tegyünk kaját, és üljünk fel a buszra.
- Vagy, mivel a szomszéd utcában van állat doki oda vigyük gyalog.
- Oké, akkor felöltözök, és menjünk.
- Nem iszol kávét? – kérdezte a barátnőm olyan arccal, mintha azt kérdezné, miért ugrom ki az ablakon.
- Nem, félek, hogy valami baja lesz a „jövevénynek” – mondtam, és már a szekrény előtt ácsorogtam eléggé tanácstalan fejjel. Végül is maradtam a szokásosnál (kockás ing, farmersort, bakancs), összefogtam a hajamat, ami most már majdnem a csípőmig leér. Ezek után már mentünk is. Az állatorvosnál én már majdnem elhánytam magam, mivel orvoshoz jöttünk, de végül is tartottam magam. Az orvos azt mondta, hogy eltört a lába, és nem tudna visszamenni a természetbe. Majd azt a kérdést intézte felénk, hogy nem-e fogadnánk be. Felhívtam anyát, aki legnagyobb meglepetésemre beleegyezett. Így hazafelé sétálva azon gondolkodtunk Barbival, hogy mi legyen a neve. Végül is arra jutottunk, hogy az Emília illene hozzá. Emíliát az én szobámba szállásoltuk el, mert ezt a helyet választotta éjjel. Adtunk neki enni, inni, és mentünk reggelizni, ami most ebédidőbe esett. Ezek után kiültünk a kertbe napozni. Amikor már fél órája sütettük a hasunkat a szomszédjaink átjöttek a kerítésen és vízibombával kezdtek dobálni. Míg Barbi csak sikított, és le-fel futkározott, én gyengéden megfogtam Luke kezét, és… belerántottam a medencébe. A probléma az volt, hogy elfelejtettem elhúzni a kezem, így én is a vízben landoltam. Hupszi? Ebből az következett, hogy Mikey elordította magát, hogy: medenceparti. A mi kis partink abból állt, hogy a telefonokról tettünk be zenét, és a medencében hülyültünk. Csak tíz órakor jöttünk ki, de még senki nem volt álmos, az időjárás azonban nagyon hideg lett, így inkább bementünk a házba. Leültünk a tévé elé, és amíg mi, a lányok a konyhában voltunk a fiúk betettek valami horrort. Gondolom, mondanom sem kell, hogy mi voltunk olyan szerencsések, hogy pont akkor mentünk be, amikor az első ijesztő rész ment. Leültem a kanapéra, és azért megemlítettem, hogy én eléggé félek az ilyen filmeken, mire Luke le sem vette a képernyőről a szemét, csak megfogott, és az ölébe ültetett. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy így egyáltalán nem féltem, de azért jobb volt. Valahol a film közepén azonban filmszakadás, bealudtam.

Július 4.

Este azon gondolkodtam, hogy milyen ironikus az, hogy a szabadság ünnepén fogom megkapni a világ leghosszabb szobafogságát. Mivel aludni nem igazán tudtam már 6:30-kor a zuhany alatt álltam. Az egyetlen gondolatom az volt, hogy nem tilthatnak el attól a személytől, akiben Barbi után a leginkább megbízok. Amikor ilyen elszántan, magasra emelt fejjel trappoltam le a lépcsőn, észrevettem, hogy apu az ajtóban áll, és hevesen magyaráz valakinek, aki kint van. A mondandója amennyire értem annyi, hogy köszöni a segítséget, egyedül biztos nem tudta volna felvinni a bőröndöket az emeletre. Remek, kidumálta a taxisnál, hogy segítsen neki. Viszont nagyon hiányzott, és ezért visítva rohantam felé. Ő csak visszaölelt.
- Picim, amikor telefonáltunk, mondhattad volna, hogy van egy ilyen segítőkész, és rendes barátod.
- Luke, hihi, izé akkor is találkozni fogok vele, ha ki kell ugranom az emeletről. – mondtam harciasan.
- Miről beszélsz, Roxy, örülök, hogy egy ilyen fiú lett az első szerelmed.
- Oooké. – néztem rá furcsán.
- Én viszont megyek fel aludni. Luke, nyugodtan maradj egy kávéra.
- Köszönöm, Mr. Reed. Szia Roxy, hogy aludtál? – jött szembe velem az én segítőkész és rendes barátom. Szerintem most először örülök annak, hogy nem kaptam tőle puszit.
- Sehogy. Vagyis izé, még nincs fent a redőny, és besütöttek a lámpák. – rögtönöztem.
- Nyugi, apud már rég bezárkózott.
- Komolyan, bőröndöket cipelsz? – kérdeztem, miközben én is megfogtam egy táskát – Hogy szereted a kávét?
- Cukor nélkül. És te?
- Hat cukorral.
- Ennyi erővel egy csomag gumimacit is reggelizhetnél.
- Mondja ezt az, aki citrommal is indíthatná a napot.  – miután minden cucc fent volt az emeleten, jöhetett is a reggeli. Akkor két pillanatra átmegyek csöpögősbe. Luke szőke haját a reggeli napfény úgy világította meg, hogy el tudnék ájulni, és amikor azok a kék szemek még egy picit álmosak… Oké, befejeztem. Végül is levittünk egy plédet a kertbe, és ott iszogattunk.
- Nincs ma kedved elmenni valahova kettesben?
- Jó lenne, de az ünnep miatt minden zárva van.
- Az igazán szép helyek nem.
- Akkor menjünk a Central Parkba, ott még nem voltam.
- Menjünk. – állt fel, és már szedte volna elő a kocsi kulcsot, amikor észre vette, hogy én nem megyek utána – Hercegnőm, élsz még?
- Ja, igen, csak elbambultam. Szólok Barbinak, hogy ne aggódjon, és már mehetünk is. – rohantam fel a lépcsőn, és kopogás nélkül berontottam a szobába. Barbi az ágyában fetrengett, és a telefonját nyomkodta, eléggé debil vigyorral a fején.
- Baj van? – kérdezte olyan álmosan, hogy azt hittem vissza is alszik.
- Nem, csak Luke-kal elmegyünk a Central Parkba, majd szólsz anyuéknak?
- Aha, de igyekezz, el ne késs!
- Oké, tanárnő. – mondtam gúnyosan, és rohantam is át a szobámba, beledobáltam mindent, ami csak a kezembe akadt egy táskába, felvettem a napszemüvegem, egy pillantás a tükörbe, gyors fintor, mert ma még a korrektor sem segített a szemem alatti karikákon, és már rohantam is le. Na, most amikor egy normális ember lépcsőzik, egy vagy két fokot lép, én pedig ráültem a korlátra, és halkan sikítottam, mivel a végénél természetesen nem tudtam megállni, így seggre estem. Nem igazán törődtem az egésszel, csak most már jajgatva rohantam a szomszédba. Annyira csak velem történhet meg. Úgy szálltam be a kocsiba, mint akit egy csapat őrült csirke üldöz, és ez a sofőrnek is feltűnt.
- Minden oké? – kérdezte röhögve. Erre mondhattam volna azt is, hogy semmi gond, vagy jól vagyok, de rólam van szó.
- Lusta voltam lépcsőzni, így a korláton jöttem le, és a végén elfelejtettem megállni. – közöltem lihegve.
- Akkor orvoshoz vigyelek, vagy…
- Ne is említsd azokat az ijesztő rémeket, menjünk a parkba.  – ezek után azt magyaráztam meg, hogy mért félek a dokiktól, és természetesen már a gondolattól is elsápadtam. Az út végén már arra a kérdésre válaszoltam, hogy „Miért is félsz a sötétben?”. Képzeletben már önpacsiztam magammal, hogy ekkora szerencsétlen vagyok. Ebben a pillanatban megálltunk, és el is döntöttem, hogy már csak egy esküvői ruha, meg koszorúslányok, pap, tanúk kellenének, és itt helyben megházasodnék. Ezzel azt akartam kifejezni, hogy szép a hely. Habár az volt a terv, hogy nem csak sétálgatunk, az esésem miatt nem igazán tudtam sprintelni, így csak arra volt idő, hogy az egész helyet körbejárjuk, közben beszélgessünk, és már mehettünk is haza. Otthon kifejezve az IQ-mat a korlát végéhez tettem egy párnát, hogy ha megint sietnék, ne érkezzek keményre, és kiültem az erkélyemre, ahol annyira elgondolkodtam, hogy éjfél után jöttem be. Naná, hogy azon tanakodtam, hogy fogok nélküle kibírni 2 hónapot, a turné miatt.

Július 3.

Nem igazán tudtam aludni, mivel apu holnap jön, és szerintem nem fog örülni annak, hogy Luke-kal együtt vagyunk. Ezért inkább megírtam az olvasónaplót az Odüsszeia-ból, ezután pedig rendbe tettem magamat. Amikor lementem, Barbi már a kakaóját itta, amin eléggé meglepődtem, mivel ő nem az tipikus korán kelő típus. Én is elkezdtem elkészíteni a kávémat.
- Mára mit terveztél? – kérdezte.
-  Szerintem beülök a laptop elé, és leadok néhány rendelést.
- Veled tartok. Tulajdonképpen mit akarsz rendelni?
- Suliba farmert, kapucnis pulcsikat, és… nőies ruhákat.
- Hű. Honnan az ötlet? – nézett rám elismerően.
- Nem tudom. Valahogy, amióta ide költöztünk, lányosabb akarok lenni. Lehet, hogy valami balerina-cipőt is kéne rendelni.
- Oké. Van bármi köze ehhez a ruhás dologhoz Luke-nak?
- Nem hinném. Csak a suliban szerintem nem örülnének annak, ha csak feketében és pirosban járnék, és ha már színes, akkor miért ne lehetne ruha? – így aztán amikor mindketten megvoltunk a reggeli rutinnal, kiültünk a kertbe a laptop társaságában. Első ’állomásunk’ az Abaday.com volt, ami személy szerint a legkedvencebb oldalam, mivel nagy a választék, jó a minőség, és reális az ár. Gyakorlatilag minden pénzt levásároltunk a kártyámról, így jött a nagy kérdés:”Most mit csináljunk?” Amikor már ott voltunk, hogy csak azzal szórakoztunk a medencében, hogy ki tud tovább a víz alatt maradni jött egy SMS-em. Tyler írt, hogy nincs-e kedvünk egy kosármeccshez. Természetesen volt, így visszaírtam, hogy mikor, és hol. A válasz rövid volt: most, és találkozzunk a házatok előtt. Barbival felrohantunk az emeletre, és átöltöztünk. Én maradtam a farmer sortnál, de hozzá egy Lakers mezt kaptam fel. A srácok tényleg ott voltak a ház előtt, így már mehettünk is. A csapatok úgy néztek ki, hogy mi a lányok, és Tyler, mivel senki nem hitte el, hogy tudok kosarazni. A többiek pedig voltak a másik csapat. Mi nyertünk 4-2-re. Ebből 2 kosarat én lőttem be. Hihihi, na, most mondja azt valaki, hogy a lányok nem jó sportolók. Számomra a nap fénypontja az volt, amikor Dylan elbambult, és fejbe találta a labda. Na, jó nem leszek (ennyire) gonosz, de vicces volt. Amikor visszafelé jöttünk a pályáról, összefutottunk a (5sos-os) fiúkkal. Mint kiderült, ők focizni indultak, és természetesen Barbival mi is mentünk. Annyira belemerültünk a játékba, hogy elfelejtettük számolni a pontokat. Hupszi? Otthon semmi mást nem csináltam, csak a fáradtságtól, úgy ahogy voltam bedőltem az ágyba, és szundiztam.

Július 2.

Ma reggel a szó szoros értelmében arra ébredtem, hogy „a hasamra süt a nap”. Nem akartam senkit sem felébreszteni, ezért csendben lementem a konyhába, és megcsináltam a kávémat. Miközben iszogattam, leültem a tévé elé, és elkezdtem keresni a sport adót. Szerencsémre pont foci ment, habár nem a legjobb csapatok, de legalább röhögök kicsit. Az utolsó félidő vége előtt pár perccel Barbi lejött egy cuki, lenge, fehér ruhában (olyasmiben, mint amit Taylor Swift visel a Mine-ban).
- Hova készülsz?
- Ja, izé, Calum elhívott randizni, és, hát, ja, megyünk.
- Sok sikert.
- Köszi. Te mit fogsz csinálni? – nézett rám.
- Nézem a sport adót, meg felhívom Tyler-t, hogy mi az az ausztrál foci, mert Luke szülinapi ajándékához kellene, és még semmi ötletem sincsen. Tehát elfoglalom magamat.
- Oki, megyek. Szia. Ne deszkázz!
- De, fogok. Szia. – picit rendbe szedtem magam, majd átolvastam azokat a papírokat, amiket a suliban kaptunk. A fontos az, hogy valamikor a nyár folyamán vissza kell vinni, és akkor kapjuk meg a tankönyveket, meg a házirendet. Szakköröket is lehet választani, rengeteg van, de én csak kosárra, és focira megyek. Szemeztem a hip-hoppal, de én soha nem tudtam táncolni, nem hinném, hogy most fogok megtanulni. Felvettem valami normálisabb ruhát, és már gurultam is a gördeszkámon a suli felé, amikor azt hallottam, hogy valaki a nevemet ordibálja. Megálltam, hátranéztem, és Tyler-t láttam felém futni.
- Szia, hát te? – kérdezte, miközben arra készült, hogy megölel. Én inkább csak pacsizta vele.
- Jöttem a suliba leadni a papírokat. – mondtam.
- Milyen szakkörökre mész? – kérdezte mosolyogva.
- Foci és kosár. Te?
- Foci és kosár. Úgy tűnik, hasonlítunk.
- Ja, mennyit tudsz az ausztrál fociról? – kérdeztem, mire egy picit meglepődött.
- Eléggé sokat, miért?
- Tudod, ott volt tegnap a parton az a szőke hajú srác, akinek fogtam a kezét. Ő a barátom, és hamarosan szülinapja lesz, és imádja ezt a sportot, én meg gondoltam, hogy valami ilyen ajándéknak örülne.
- Tudok egy jó helyet, mit szólnál ahhoz, hogy ha miután leadtuk a papírokat, elmennénk?
- Oké – a suliban minden gördülékenyen ment, megkaptuk a könyveket, és már mentünk is a buszmegállóhoz. Az üzlet valahol a város központjában volt. Rengeteg mez volt, de őszintén szólva, egyik nevet sem tudtam archoz csatolni. Tehát felhívtam Mikey-t.
- Szia, tudsz egy picit segíteni.
- Baj van? – kérdezte ijedten.
- Nem, csak itt állok egy csomó mez előtt, és azon agyalok, hogy ki Luke kedvenc játékosa az ausztrál fociban. Nem tudod véletlenül?
- Tayte Pears. Miért?
- Az nem fontos, de ha bárki kérdezné ez a hívás meg sem történt.
- Ok. Bye.
- Bye. – hamar megtaláltuk, amit kerestünk, de végül a mez mellé még vettem egy albumot is, amiben a „legfontosabb pillanatok” vannak. Amikor hazaértem kimentem a kertbe a laptopommal. Megnéztem, hogy hány kilómétert kell sétálnom a legközelebbi papír-írószeresig. Meglepetésemre a szomszéd utcában van egy. Így ismét felkaptam a hátizsákom és a deszkámat, és már mentem is. Amikor valaki megfogta a derekamat, és felemelt.
- Kérlek, ne bánts! – visítottam csukott szemmel.
- Miért bántanálak? – tett le a földre Michael. Majd előre szaladt, és visszahozta Stellát (mindenki elnevezi a számára legkedvesebb dolgokat nem?).
- Te tuti, hogy nem vagy 100-as.
- Hova, hova? – kérdezte nevetve.
- Füzeteket venni a suliba? És, te ki elől futsz? – néztem rá durcisan.
- Ja, csak láttam, hogy mész, és gondoltam megijesztelek, de ha már itt vagyunk, elkísérlek.
- Oksi.
- Na, egész pontosan milyenre gondoltál? – állt meg előttem, amikor már a boltban voltunk.
- Olyanra, amin van halálfej vagy X. – ezekből hamar találtunk sokkal többet, mint amennyi kellene, de legalább jövőre ezt a vásárlást kihagyhatjuk. Otthon elkezdtem olvasni az egyik kötelezőt… és mielőtt Barbi visszajött ki is olvastam. A drága barátnőmet konkrétan egy rendőrségi vallatóban sem lehetett volna jobban meginterjúvolni. A lényeg az, hogy aquaparkban voltak.

Július 1.

Reggel arra ébredtem, hogy két elképesztően szép kék szem engem néz. Természetesen Luke volt az.
- Jó reggelt, hercegnőm. Hogy aludtál? – kérdezte eléggé álmos fejjel, de mosolyogva.
- Jól. Te?
- Remekül. Este felhívtam anyukádat, tudja hol vagy. Kérsz egy kávét?
- Aha. Milyen messze van a konyha?
- Neked egy lépést sem kell tenned. – mondta, majd felemelt, és elindultunk, hogy meglegyen a reggeli doppingom. Amikor odaértünk, letett, én pedig elkezdtem kávét csinálni, miközben beszélgettünk.
- Ma mi legyen a program? – kérdezte.
- Nem tudom. Semmi ötletem sincs.
- Mit szólnál hozzá, ha 6-an lemennénk a partra?
- Az nagyon jó lenne. Remélem, hogy anya is megengedi. – ebben a pillanatban belépett Barbi és Calum kézen fogva.
- Van kávé? – kérdezte Barbi kómás fejjel.
- Aha. Azt beszéltük Roxy-val, hogy jó lenne elmenni a tengerpartra.
- Jó ötlet. Mázli, hogy elhoztuk a fürdőruhákat ugye? – na, erre megfogtam Barbit, és kihúztam.
- Nem megyek. – közöltem.
- Miért?
- Nem akarom, hogy lásson bikiniben. Nem vagyok formában. – és miközben ezt mondtam idegesen nézegettem a hasamat, ami az utóbbi hónapban nem igazán tetszik.
- Nyugi, nem vagy duci. El kell jönnöd. Ha szükség van rá, elrángatlak. Tudod, hogy megteszem.
- Oké, van lábam, tudom használni. – tehát visszamentünk a konyhába, és ittuk tovább a kávénkat. Észre vettem, hogy Luke aggódva néz rám, de nem igazán akarom senkinek sem elmondani, hogy van egy kisebb testképzavarom. Röviden annyit, hogy 12 voltam, amikor észrevették a szüleim, hogy nem eszek 3 napja. Elvittek pszichológushoz, aki szívbajt hozta a szüleimre. Azóta már csak nagyon ritkán jön elő nálam a betegség. Szépen lassan mindenki felébredt, és megszavaztuk, hogy megyünk pancsolni. Tehát Barbival átrohantunk hozzánk, és rendbe tettük a fejünket, zuhanyoztunk. Anya mondta, hogy nyugodtan leléphetünk, tehát bepakoltunk, és már mehettünk is. A srácok azt gondolták, hogy ők már eleve fürdőgatyában jönnek, tehát félmeztelenül álltak a felhajtón.
- Ti nem vagytok normálisak. – reagált Barbi. Ez olyan tipikusan Barbis volt. Na, mindegy, beültünk a kocsiba, és már suhantunk is. Elég sok kocsi volt az úton, így nem értünk oda túl hamar, de nem volt vészes. Amikor megálltunk, Barbival rohantunk le a partra, tulajdonképpen nem is tudom, hogy miért. Gyorsan lekaptuk a lenge nyári ruhát, és már meg is voltunk. Ekkor utolértek minket a srácok is. Luke felemelt, és elindult velem a kezében a vízbe.
- Tudsz úszni?
- Naná. Ki nem tud?
- Mennyire vagy gyors? – kérdezte pimasz mosollyal az arcán.
- Kisebb koromban versenyeztem. Miért?
- Ki a gyorsabb? – erre bele dobott a vízbe, és el kezdett iszonyat gyorsan úszni. De azért nem hagyom magam. Tehát követtem őt, és elég hamar le is hagytam.
- Hahaha.
- Na, ne. Ez nem ér. Hogy csináltad?
- Szeretek pancsolni.
- Oké. Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanánk, hogy döntetlen lett.
- Oksi, de nem versenyzünk többet.
- Rendben hercegnőm. Jól áll neked a víz.
- Ilyet még nem mondott nekem senki. A víz hogy tud jól állni valakinek?
- Mármint… az, hogy vizes a hajad, tudod.
- Ja. Értem. Hé, jön Cal. Fröcsköljük le.
- Jó ötlet.
- Mi a jó ötlet? – kérdezte Calum. Eléggé hamar megtudta. Amikor kijátszottuk magunkat, kimentünk, és senki nem találná ki, hogy mi történt (szarkazmus):
- Van kedvetek felelsz-vagy-merszezni, tengeri patkányok?
- Aha. Addig legalább megszárad a hajam. Ki kezdi?
- Majd én. Roxy felelsz vagy mersz? – kérdezte Mikey.
- Felelek.
- Mit gondoltál, amikor először megláttál a repülőn?
- Ez egyszerű. Hol van az a néni, akitől kaját lehet venni?
- Tehát a kajára gondoltál? – kérdezett vissza röhögve.
- Én mindig a K-kra gondolok. Kaja, és kávé. Na, tehát Luke felelsz, vagy mersz?
- Merek hercegnőm.
- Cigánykerekezz!
- Öhm… az érdekes lesz. – picit arrébb ment, és csinált valamit, aztán elterült a homokban, majd a mutatvány után röhögve jött vissza. Így ment az idő, amíg kiszúrtam négy ismerős arcot. Meg egy teljesen idegent is. Ők is észrevettek minket, így megindultak felénk.
- Barbi, itt vannak a fiúk.
- Tudom.
- Mármint a sulisak.
- Ja, hogy úgy.
- Milyen fiúk? – reagált Luke és Calum teljesen egyszerre.
- Haverok.
- Sziasztok. – mondták a (sulis) srácok, teljesen egyszerre.
- Hi. Tyler, nem tudod véletlenül a tegnapi boksz eredményét?
- Viccelsz. Még jó, hogy tudom. – és előkapta a telefonját, amit a kezembe nyomott. Hehe, megjegyeztem az alkalmazás nevét. Azt KO-ra kiütötték, akinek én drukkoltam. L.
- Amúgy ki ez a srác? – kérdeztem miközben az idegen fiúra néztem, akin swag sapi volt.
- Én Dylan Harris vok, de hívjatok csak Dyl-nek. – ezt a stílust jobban utálom, mint amikor kiöntik a kólát. Argh. Luke egy ici-picit (nagyon) idegbetegen nézett, ezért gondoltam, hogy dumálnunk kéne 4 szem közt.
- Kik ezek? Honnan ismernek? Miért vannak itt?
- Osztálytársak, suliból, jöttek. Nyugi, nincs semmi gáz.
- De van. Félek, hogy amíg nem leszek itt, valaki rád fog hajtani.
- Nyugi, nem lesz semmi… Hova is mész te? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Szeptemberben turnézni megyünk. Az a probléma, hogy csak novemberben jövünk vissza.
- Ó, hát nézzük a jó oldalát. Majd a suli eltereli a figyelmem, arról, hogy csak Skype-on láthatlak. Meg majd keresek valami lány foci klubbot, meg kosarazni is szeretnék, meg izé, hát egyelőre ennyit tudok kitalálni, de majd még ötletelek.
- Tehát nem akadsz ki?
- Nem. Tudom, hogy ez a munkád. Meg amúgy is ott van a facebook, skype, msn, és még simán telefonálni is tudunk. – így ezt megbeszéltük, tehát mehettünk is vissza a többiekhez. Akik csodálkozva néztek ránk.
- Na, mi van? – kérdezte Cal fura fejjel.
- Mi lenne? – kérdezetett vissza Luke.
- Jártok? – kérdezték kórusban.
- Igen – válaszoltuk mi is egyszerre.
- Mi meg lépünk a spanokkal – közölte Dylan (azért sem becézem!!!!!!!) nagyon természetellenes hangsúllyal.
- Oké. – ­amikor már hallótávolságon kívülre kerültek kifiguráztuk a most megismert ’swagyolo’ emberkét. Élőlényt. Na, jó nem sértegetjük az állatokat, Dylan-t. A nap hátralévő részét a vízben töltöttük, és igen, olyan voltam, mint a kicsi gyerekek. Ami azt jelenti, hogy Luke, és Mikey megfogtak, és a kocsiig vittek, mert magamtól nem jöttem ki. Hihihihi.