Július 4.

Este azon gondolkodtam, hogy milyen ironikus az, hogy a szabadság ünnepén fogom megkapni a világ leghosszabb szobafogságát. Mivel aludni nem igazán tudtam már 6:30-kor a zuhany alatt álltam. Az egyetlen gondolatom az volt, hogy nem tilthatnak el attól a személytől, akiben Barbi után a leginkább megbízok. Amikor ilyen elszántan, magasra emelt fejjel trappoltam le a lépcsőn, észrevettem, hogy apu az ajtóban áll, és hevesen magyaráz valakinek, aki kint van. A mondandója amennyire értem annyi, hogy köszöni a segítséget, egyedül biztos nem tudta volna felvinni a bőröndöket az emeletre. Remek, kidumálta a taxisnál, hogy segítsen neki. Viszont nagyon hiányzott, és ezért visítva rohantam felé. Ő csak visszaölelt.
- Picim, amikor telefonáltunk, mondhattad volna, hogy van egy ilyen segítőkész, és rendes barátod.
- Luke, hihi, izé akkor is találkozni fogok vele, ha ki kell ugranom az emeletről. – mondtam harciasan.
- Miről beszélsz, Roxy, örülök, hogy egy ilyen fiú lett az első szerelmed.
- Oooké. – néztem rá furcsán.
- Én viszont megyek fel aludni. Luke, nyugodtan maradj egy kávéra.
- Köszönöm, Mr. Reed. Szia Roxy, hogy aludtál? – jött szembe velem az én segítőkész és rendes barátom. Szerintem most először örülök annak, hogy nem kaptam tőle puszit.
- Sehogy. Vagyis izé, még nincs fent a redőny, és besütöttek a lámpák. – rögtönöztem.
- Nyugi, apud már rég bezárkózott.
- Komolyan, bőröndöket cipelsz? – kérdeztem, miközben én is megfogtam egy táskát – Hogy szereted a kávét?
- Cukor nélkül. És te?
- Hat cukorral.
- Ennyi erővel egy csomag gumimacit is reggelizhetnél.
- Mondja ezt az, aki citrommal is indíthatná a napot.  – miután minden cucc fent volt az emeleten, jöhetett is a reggeli. Akkor két pillanatra átmegyek csöpögősbe. Luke szőke haját a reggeli napfény úgy világította meg, hogy el tudnék ájulni, és amikor azok a kék szemek még egy picit álmosak… Oké, befejeztem. Végül is levittünk egy plédet a kertbe, és ott iszogattunk.
- Nincs ma kedved elmenni valahova kettesben?
- Jó lenne, de az ünnep miatt minden zárva van.
- Az igazán szép helyek nem.
- Akkor menjünk a Central Parkba, ott még nem voltam.
- Menjünk. – állt fel, és már szedte volna elő a kocsi kulcsot, amikor észre vette, hogy én nem megyek utána – Hercegnőm, élsz még?
- Ja, igen, csak elbambultam. Szólok Barbinak, hogy ne aggódjon, és már mehetünk is. – rohantam fel a lépcsőn, és kopogás nélkül berontottam a szobába. Barbi az ágyában fetrengett, és a telefonját nyomkodta, eléggé debil vigyorral a fején.
- Baj van? – kérdezte olyan álmosan, hogy azt hittem vissza is alszik.
- Nem, csak Luke-kal elmegyünk a Central Parkba, majd szólsz anyuéknak?
- Aha, de igyekezz, el ne késs!
- Oké, tanárnő. – mondtam gúnyosan, és rohantam is át a szobámba, beledobáltam mindent, ami csak a kezembe akadt egy táskába, felvettem a napszemüvegem, egy pillantás a tükörbe, gyors fintor, mert ma még a korrektor sem segített a szemem alatti karikákon, és már rohantam is le. Na, most amikor egy normális ember lépcsőzik, egy vagy két fokot lép, én pedig ráültem a korlátra, és halkan sikítottam, mivel a végénél természetesen nem tudtam megállni, így seggre estem. Nem igazán törődtem az egésszel, csak most már jajgatva rohantam a szomszédba. Annyira csak velem történhet meg. Úgy szálltam be a kocsiba, mint akit egy csapat őrült csirke üldöz, és ez a sofőrnek is feltűnt.
- Minden oké? – kérdezte röhögve. Erre mondhattam volna azt is, hogy semmi gond, vagy jól vagyok, de rólam van szó.
- Lusta voltam lépcsőzni, így a korláton jöttem le, és a végén elfelejtettem megállni. – közöltem lihegve.
- Akkor orvoshoz vigyelek, vagy…
- Ne is említsd azokat az ijesztő rémeket, menjünk a parkba.  – ezek után azt magyaráztam meg, hogy mért félek a dokiktól, és természetesen már a gondolattól is elsápadtam. Az út végén már arra a kérdésre válaszoltam, hogy „Miért is félsz a sötétben?”. Képzeletben már önpacsiztam magammal, hogy ekkora szerencsétlen vagyok. Ebben a pillanatban megálltunk, és el is döntöttem, hogy már csak egy esküvői ruha, meg koszorúslányok, pap, tanúk kellenének, és itt helyben megházasodnék. Ezzel azt akartam kifejezni, hogy szép a hely. Habár az volt a terv, hogy nem csak sétálgatunk, az esésem miatt nem igazán tudtam sprintelni, így csak arra volt idő, hogy az egész helyet körbejárjuk, közben beszélgessünk, és már mehettünk is haza. Otthon kifejezve az IQ-mat a korlát végéhez tettem egy párnát, hogy ha megint sietnék, ne érkezzek keményre, és kiültem az erkélyemre, ahol annyira elgondolkodtam, hogy éjfél után jöttem be. Naná, hogy azon tanakodtam, hogy fogok nélküle kibírni 2 hónapot, a turné miatt.